Polgári jogi döntvénytár. Bírósági határozatok 4. kötet, 1968-1970 (Budapest, 1972)

Az Orvosi Rendtartásról szóló 1959. évi 3. sz. tvr. 12. §-a szerint az orvosnak olyan magatartást kell tanúsítania, amely az orvosi hivatásba vetett bizalmat, az orvosi hivatás erkölcsi tekintélyét biztosítja, és amely őt az orvosi gyakorlat folytatásához megkívánt megbecsülésre és bizalomra méltóvá teszi. E jogszabályban rögzített követelmények megvalósulása érdekében az Egészségügyi Minisztérium a 4490 1963. (EüK 19. sz.) EüM számú állásfoglalásában az orvos által kötendő tartási szerződések kérdésében ad iránymutatást. Az állásfoglalás szerint az orvosi etikába ütközik, ha az orvos — rendszeres kezelése alatt álló vagy arra rászoruló — betegével tartási (életjáradéki) szerződést köt. Ezt egyebek között azzal indokolja, hogy az eltartó érdekelve van abban, hogy a járadékot minél rövidebb ideig fizesse, ezzel szemben az orvos kötelessége, hogy a kezelése alatt álló beteg életének meghoszszabbítása érdekében mindent megtegyen, továbbá az orvos hivatásánál fogva a beteg egészségi állapotára vonatkozó adatokat tud meg. és így tisztában van azzal, hogy esetleg olyan személlyel köt megállapodást, akivel szemben csak rövid ideig kell majd fizetési kötelezettsége: teljesíteni. Az orvos e szerződés megkötésével alkalmat ad arra, hogy az orvosi hivatás erkölcsi tekintélyét megingassa, és a betegben olyan érzést alakíthat ki, hogy csak vagyoni előny kilátásba helyezésével részesül megfelelő gyógykezelésben. Az állásfoglalás utal az ilyen etikaellenes elemek polgári jogi következményeire is [Ptk. 200. § (2) bek.]. Végezetül az állásfoglalás azt is kifejezésre juttatja, hogy az előbbiekben írtak értelemszerűen vonatkoznak arra az esetre is, amikor nem az orvos, hanem a vele együttélő közeli hozzátartozója köt tartási (életjáradéki) szerződést valamely gyógykezelésre szoruló beteggel. Az Egészségügyi Minisztériumnak a 2192 1967. (EüK. 23. sz.) EüM. sz. hivatalos közleménye kimondja, hogy a 4490/1963. EüM sz. állásfoglalásban foglaltak értelemszerűen vonatkoznak arra az esetre is. ha középfokú képesítésű egészségügyi dolgozó köt rendszeres ápolása (gondozása) alatt álló vagy arra rászoruló beteggel tartási (életjáradéki) szerződést. Az adott esetben — az előbbiekből kitűnően — az alperes együttélő közeli hozzátartozónak tekintendő. Az alperes apja a társadalombiztosítási szervnél főorvos, aki nemcsak tudott a felperesi jogelőd betegségéről, hanem főorvosi feladatkörébe tartozott rákos betegként! nyilvántartása is. Nyilván rendelkezésére állottak az orvosi, kórházi megállapítások, jelentések. Maga is írt fel részére recepteket. Ezek önmagukban is olyan körülmények, amelyek alkalmasak lehetnek annak megállapítására, hogy orvosetikai szempontból összeütköznek az Orvosi Rendtartás idézett rendelkezéseivel és az Egészségügyi Minisztérium állásfoglalásában írtakkal. Teljes pontossággal azonban nem állnak a perben adatok arra nézve, hogy a néhai és az alperes apja — mint orvos — között milyen viszony volt. Bár az Egészségügyi Minisztérium állásfoglalása szerinti rendszeres kezelés alatt állást vagy az orvosra való rászorultságot nyilvánvalóan tágan kell értelmezni, mégsem mellőzhető — éppen az ítélet döntés megalapozottsága érdekében — a néhai és az alperes apja közötti kapcsolat teljes feltárása. E körben szükségesnek látszik az alperes apjának személyes és részletes meghallgatása, a néhaira vonatkozó, az alperes apja által kezelt nyilvántartási anyag beszerzése. Szükségesnek 138