Büntetőjogi döntvénytár. Bírósági határozatok 8. kötet, 1978. január - 1982. december (Budapest, 1984)

ségügyi jogszabályokban meghatározott egyéb kezelési formáktól (gyógykezelés az alkoholista kérelmére, kórházban megkezdett és rendelőintézetben folytatott kötelező gondozás és gyógykezelés) nem várható eredmény. (Megjegyzés: Időközben hatályba lépett új jogszabály: az alkoholisták kötelező intézeti gyógykezeléséről szóló 1982. évi 41. sz. tvr.) A Btk 76. §-a szerinti kényszergyógyítás elrendelésére az 1974. évi 10. sz. tvr. 1. §-ában meghatározott feltételek „értelemszerűen" irányadók (1. a Btk 76. §-ához fűzött miniszteri indokolást). Büntető ügyben azonban nem kell vizsgálni, hogy az elkövető hajlandó-e önként alávetni magát a kezelésnek [tvr. 1. § aj pont]. A büntető eljárás súlya alatt álló vádlott nyilatkozatának, amely szerint „önként" vállalja a kezelést, nem lehet jelentőséget tulajdonítani. Az egyéb kezelési formák várható eredménytelensége a munkaterápiás intézeti kezelés elrendelésének egészségügyi feltétele, s erre nézve az igazságügyi elmeorvosszakértőnek a véleményében nyilatkoznia kell [1. az Országos Igazságügyi Orvostani Intézet 1. sz. módszertani levelének 5. d) pontját]. b) A Btk 75. §-a szerinti kényszergyógyítást a Büntetésvégrehajtási Szabályzatról szóló 8/1979. (VI. 30.) IM sz. rendelet 111. §-a olyan tartamban irányozza elő, hogy az eredményes gyógykezelésre a súlyosabb esetekben is elegendő idő legyen. Az elítéltet a befogadása után az Igazságügyi Megfigyelő és Elmegyógyító Intézetben egy hónapig kivizsgálják, majd a büntetésvégrehajtási fokozatának megfelelő intézetbe szállítják és hat hónapig, kivételesen egy évig gyógyító-nevelő csoportban helyezik el. Ha a bíróság olyan tartamú szabadságvesztést szab ki, hogy annak hátralevő része (az előzetes letartóztatásban töltött időt is figyelembe véve) semmiképpen nem lenne elégséges a kényszergyógyítás eredményes végrehajtására (mintegy négy hónapnál kevesebb), a kényszergyógyítás elrendelése nem indokolt. Az elítélt esetleges feltételes szabadságra bocsátását, amely csupán lehetőség [Btk 47. § (1) bekezdés], a hátralevő rész számítása szempontjából figyelmen kívül kell hagyni. Ha a kényszergyógyítás eredményes végrehajtására a feltételes szabadságra bocsátás lehetséges időpontjáig kitöltött szabadságvesztés nem elégséges, a büntetésvégrehajtási bíró nem bocsátja az elítéltet feltételes szabadságra, mivel az intézkedés csupán részleges végrehajtása miatt a büntetés célja a további szabadságelvonás nélkül nem érhető el. Elrendelhető a kényszergyógyítás, ha a szabadságvesztés hátralevő része egymagában nem, de a korábban felfüggesztett szabadságvesztés végrehajtásának egyidejű elrendelése [Btk 91. § (1) bekezdés b) pont] vagy a feltételes szabadság megszüntetése [Btk 48. § (4) bekezdés] folytán letöltendő szabadságvesztéssel együtt eléri az eredményes gyógykezeléshez okvetlenül szükséges időtartamot. Hasonló a helyzet akkor is, ha a szabadságvesztést más ügyben jogerősen kiszabott büntetéssel összbüntetésbe kell foglalni, és az összbüntetés tartama előreláthatólag elégséges lesz a gyógykezelésre. Ha a kényszergyógyítás a kezeléshez szükséges idő hiányában nem rendelhető el, a bíróságot a Be 117. §-ának (3) bekezdése szerinti értesítési kötelezettség terheli. A nem jogerős ítélettel elrendelt kényszergyógyítást a másodfokú bíróság mellőzi [Be 257. § (1) bekezdés, 260. §], ha határozatának meghozatalaiul