Büntetőjogi döntvénytár. Bírósági határozatok 6. kötet, 1974. január - 1975. december (Budapest, 1977)

tározott feltételeit nem tisztázza és tényként nem állapítja meg, felderítetlen (BJD 3667. stb.). Ezzel kapcsolatban megjegyzi a Legfelsőbb Bíróság, hogy téves az első fokú ítéletnek az a rendelkezése is, amely meghatározza, hogy a terhelt a javító-nevelő munkát milyen beosztásban köteles elvégezni. A 7/1962. (VI..28.) IM sz. rendelet helyes értelmezésén alapuló ítélkezési gyakorlat szerint a bíróság az ítéletben csak a végzendő munka természetét, a munkakört jelölheti meg (pl. segédmunkás, szerelő, gépkocsivezető stb.), de ezen belül munkabeosztást már nem határozhat meg. Ez a vállalat igazgatójának a hatáskörébe tartozik (BJD 3665.). b) A törvényességi óvás alappal támadja az első fokú bíróság ítéletét amiatt, hogy nem indokolta meg, miért látja R. L. terhelt esetében a büntetés célját a szabadságvesztés végrehajtása nélkül is elérhetőnek. Az indokolási kötelezettség ezirányú elmulasztásának az oka az, hogy a bíróság az e rendelkezésnek alapjául szolgáló tényállást fel sem derítette. R. L. terhelt büntetőjogi felelősségének a jellegét és mértékét ugyanis nem lehet helyesen megítélni anélkül, hogy Cs. T. terhelt beszámítási képessége — s következésképpen az együttesen elkövetett bűncselekmény kapcsán játszott szerepének jelentősége — alapos tisztázást nyerne. Az eljárás során Cs. T. terhelt elmeállapotát megvizsgálták. A nyomozó hatóság eredetileg — helyesen — két orvosszakértőt rendelt ki ebből a célból, a szakértői véleményt azonban már egyedül dr. G. I. terjesztette elő, a saját nevében, a bíróság pedig a tárgyalásra is csupán a nevezett szakértőt idézte meg, és a szakértői véleményt a tárgyaláson ugyancsak ez a szakértő terjesztette elő a saját nevében. Az eljárt hatóságok ezzel megsértették a Be. 69. §-ának (2) bekezdésében foglalt azt az eljárásjogi szabályt, amely szerint a terhelt elmeállapotának vizsgálatánál két szakértőt kell igénybe venni. Az elmeszakértői vélemény érdemben is homályos, önmagának ellentmondó, s így helyességéhez alapos kétség fér. Az elmeorvos-szakértő az írásbeli véleményében egyfelől azt állapította meg, hogy Cs. T. terhelt nem képes akaratának megfelelő magatartást tanúsítani, „kialakult erkölcsi felfogása nincs, s emiatt az erkölcsi morál normáinak megfelelő magatartást tanúsítani nem tud", másfelől azt állította, hogy a terhelt a debilitás-imbecillitás határán van, és gyengeelméjűsége miatt az elkövetett cselekmény jogellenes voltát és társadalmi veszélyességét „csak részben tudja felismerni", majd — lényegében jogi véleményt nyilvánítva — rámutatott, hogy a terhelt csökkent beszámítási képessége miatt „büntetőjogilag csak részben vonható felelősségre". A szakértő az első fokú tárgyaláson — írásbeli véleményétől eltérően — úgy nyilatkozott, hogy a terhelt az imbecillitás közepes fokában, illetve a gyengeelméjűség közepes fokában szenved. Itt is azt állította, hogy cselekményének következményeit „teljesen felmérni" nem tudta. Az első fokú bíróság — ahelyett, hogy a szakvélemény hibáit a Be. 76. §-ának (2) bekezdésében, 77. és 78. §-ában szabályozott lehetőségek felhasználásával kiküszöbölte volna — ítéletében az orvosszakértőnek 73