Büntetőjogi döntvénytár. Bírósági határozatok 6. kötet, 1974. január - 1975. december (Budapest, 1977)

rólag belső indítékból fakadjon, közömbös viszont, hogy ezt milyen motívum hozza létre. Az önkéntes eredményelhárításnak a tárgyi oldalon egyik feltétele, hogy az elkövető az eredmény elhárítása érdekében aktív tevékenységet, pozitív magatartást fejtsen ki, s ezt olyan időben tanúsítsa, amikor a bűncselekményt mások még nem fedezték fel. Nem zárja ki viszont az önkéntes eredményelhárítás megállapítását, ha az elkövető tévesen azt hiszi, hogy cselekményét már felfedezték, s ennek tudatában hárítja el az eredményt. Végül a tárgyi oldalon jelentkező további feltétel, hogy a cselekmény elkövetésekor az elkövető által szándékolt eredmény ténylegesen elmaradjon. Ha az elkövető utóbb mindent megtett annak érdekében, hogy az eredmény bekövetkezését elhárítsa, az azonban ennek ellenére beáll: az önkéntes eredményelhárítás nem állapítható meg. A jogirodalomban és az ítélkezési gyakorlatban ismert az a felfogás, mely szerint az önkéntes eredményelhárítás megállapításának a feltétele, hogy az eredmény kizárólag az elkövető tevékenysége folytán maradjon el, míg abban az esetben, ha az eredmény bekövetkezésének a lehetősége objektíve nem állt fenn, a szóban forgó büntethetőséget megszüntető körülmény szóba sem kerülhet. Ezt a nézetet elfogadva fejtette ki a Legfelsőbb Bíróság a törvényességi óvással megtámadott határozatában, hogy az önkéntes eredményelhárítás csak akkor valósul meg, ha az okozott sérülés halálos eredmény bekövetkezésével járt volna. Az Elnökségi Tanács álláspontja szerint ez a felfogás nem áll összhangban a Legfelsőbb Bíróság 4. számú irányelve alapján kifejlődött azzal az ítélkezési gyakorlattal, amely az eshetőleges szándékkal elkövetett emberölés bűntettének a kísérletét — egyéb feltételek megléte esetén — azokban az esetekben is megállapíthatónak tartja, amikor a véghezvitt cselekmény ténylegesen nem eredményezett életveszélyt. Ezért az eshetőleges szándékkal elkövetett emberölés befejezett kísérletének azokban az eseteiben, amikor a sértett nem kerül ugyan életveszélybe, az elkövető azonban az általa okozott sérülést — a szándékával összhangban állóan — halálos következménnyel járónak hitte és ebben a tudatban olyan aktív tevékenységet fejtett ki, amelynek a célja a súlyosabb következmény beállásának az elhárítása volt: a Btk. 10. §-a (3) bekezdése II. tételének az alkalmazása nem kizárt. Ha ugyanis az elkövető abban a téves feltevésben cselekedett, hogy a sértett életét közvetlenül fenyegető sérülést okozott, ez a tévedés nem róható a terhére olyan vonatkozásban, amely meggátolná a Btk. 30. §-ának d) pontjában foglalt büntethetőséget megszüntető ok érvényesülését. A fentiektől eltérő annak az álláspontnak az elfogadása, amely szerint az önkéntes eredményelhárítás csak akkor állapítható meg, ha a sérülés az elkövető pozitív magatartása nélkül halálos következményhez vezethetett volna, azt eredményezné, hogy a közvetlen életveszélyt, súlyosabb sérülést okozó elkövető — a Btk. 10. §-a (3) bekezdésének II. fordulata alkalmazása szempontjából — előnyösebb helyzetbe kerülne, mint az, akinek a cselekménye ilyen életveszéllyel járó sérülést nem eredményezett. Az eshetőleges szándékkal megvalósított, de ténylegesen élet24