Büntetőjogi döntvénytár. Bírósági határozatok 5. kötet, 1970. január - 1973. december (Budapest, 1975)

vetésekor, és ez az állapot enyhe fokban korlátozta a cselekménye társadalomra veszélyes következményeinek felismerésében. Az irányadó tényállásra figyelemmel az első fokú bíróság helyesen állapította meg a vádlott bűnösségét, tévedett azonban a cselekmény minősítésénél. Az első fokú tárgyaláson az ügyész indítványozta az emberölés kísérletével kapcsolatosan a Btk. 10. §-a (3) bekezdésének alkalmazását, annak megállapítását, hogy a halálos eredmény bekövetkezését a vádlott önként hárította el, és ehhez képest csupán a maradék-cselekményben: a súlyos egészségromlással járó testi sértésben lehet a vádlott bűnösségét megállapítani. Az első fokú bíróság azonban nem osztotta az ügyész álláspontját. Megítélése szerint a vádlott csupán közreműködött az eredmény elhárításában, magatartása azonban olyan volt, amely csak mások közreműködésével és a véletlennel karöltve eredményezte az elhárítást. Az első fokú bíróságnak ez az álláspontja téves. A Legfelsőbb Bíróság a Btk. 10. §-ának (3) bekezdésével kapcsolatban (BJD 2429.) többek között a következőkre mutatott rá: A Btk. 10. §-ának (3) bekezdése akként rendelkezik, hogy nem büntethető a kísérlet miatt, aki az eredmény bekövetkezését önként elhárította. E rendelkezés alapján — a Btk. miniszteri indokolásából is kitűnőleg — az a megfontolás, hogy a társadalomnak nagyobb érdeke fűződik ahhoz, hogy a jogsértő eredmény ne következzék be, mint ahhoz, hogy az elkövetőt megbüntessék. Ámde ahhoz, hogy az említett rendelkezés alkalmazható legyen, a törvényben előírt alanyi és tárgyi feltételeknek a maguk együttességében, minden kétséget kizáró módon kell fennállaniuk. Az alanyi oldalon az szükséges, hogy az elkövető céltudatosan azért cselekedjék, hogy az eredmény elmaradjon. Szükséges az is, hogy az eredmény elhárítását célzó tevés önkéntes legyen. A tárgyi oldalon az eredmény tényleges elmaradása szükséges. Az adott esetben mindezek a körülmények maradéktalanul fennállanak. Amikor a vádlott 1969. január 6-án magához tért, attól tartva, hogy később erre már ereje nem lesz, elhatározta, hogy megmenti kislányának az életét. Ezért szólt a szomszédnak, hogy hívják ki az orvost. A vádlottnak — aki a sértettel együtt egy bezárt helyiségben volt — az elhárító tevékenysége önkéntes és céltudatos volt, belső indokokból fakadt. Az orvosszakértői véleményből kitűnőleg, a sértettre nézve ,,a magárahagyottság" jelentette az életveszélyt. Akkor, amikor a vádlott a sértett magárahagyottságát az orvos hívásával megszüntette, lényegében és önállóan az életveszélyt elhárította. Az adott esetben tehát a vádlott az alanyi és tárgyi oldalon megkívánt minden követelményt teljesített, ezért javára a Btk. 10. §-ának (3) bekezdése alkalmazandó. Ehhez képest őt az emberölés kísérletében az eredmény önkéntes elhárítása folytán bűnösnek kimondani nem lehet, terhére csupán a maradék cselekményként jelentkező, a Btk. 257. §-ának (1) bekezdésébe ütköző és a (3) bekezdés szerint minősülő súlyos egészségromlással járó testi sértés bűntettében állapítandó meg. A változott minősítés folytán új büntetés kiszabása vált szükségessé. Ennek során a Legfelsőbb Bíróság súlyosbítóként értékelte, hogy a vád33