Büntetőjogi döntvénytár. Bírósági határozatok 4. kötet, 1968. január - 1969. december (Budapest, 1970)

A részbizonyítási indítvány annak megállapítására irányult, hogy a vádlottnak a korábbi élete során ittas állapotban tanúsított és bizonyított magatartásai az epileptoid atipusos részegségre jellemző „dühkitöréseknek" tekinthetők-e, vagy csupán a típusos részegség szokásos magatartásával azonosak. Ámde e tekintetben az előzőekből kitűnően az elsőfokú bíróság az általa megállapított megalapozott tényekből — melyek nyilvánvalóan nem is alkalmasak orvosi diagnózis megállapítására — okszerűen vont ténybeli következtetést arra, hogy a vádlott korábbi években ittas állapotban tanúsított magatartása a személyiségétől teljesen idegen, dühkitörésben jelentkezett. A megállapított tényekből további tényekre vont e következtetés pedig nem elmeorvos-szakértői, hanem bírói feladat. A Btk. 22. §-a a 21. § alkalmazását csupán a — nem patológiás — tudatzavar tekintetében zárja ki. Azok az indokok, amelyek a törvényhozót e rendelkezés megalkotására indították, nyilvánvalóan nem állanak fenn az elmebetegség esetén, még akkor sem, ha az a mértéktelen alkoholfogyasztásra vezethető vissza. Az ilyen eredetű elmebetegség tehát feltétlenül kizárja, illetve korlátozza a beszámítási képességet. Az úgynevezett patológiás (kóros) ittasság különböző formái az elmeműködés olyan időleges jellegű tudatborulással járó zavarai, amelyek minőségileg különböznek a közönséges ittasságtól, és lényegében elmebetegségnek tekinthetők. Ilyen állapot esetén tehát nem a Btk. 22. §-a, hanem a 21. §-a érvényesül. (XXVIII. sz. büntető elvi döntés.) A szakkérdések kimerítő és aggálytalan tisztázása után a szakértői véleményekre alapított ítéleti tényállás tehát megalapozott; s minthogy a kóros részegség megállapításának szükségszerű következménye a vádlott beszámítási képességének a kizárása — nem tévedett az elsőfokú bíróság, amikor a vádlottat az ellene emelt vád alól büntethetőséget kizáró okból felmentette. (Legf. Bír. Bf. IV. 1261/1967. sz.) (5726.) 4666. Patológiás részegség megállapításának feltételei. Az elsőfokú bíróság bűnösnek mondotta ki a vádlottat emberölés kísérletében, és ezért őt 3 évi szabadságvesztésre és 2 évre a közügyektől eltiltásra ítélte. Az ítélet alapjául szolgáló tényállás szerint a vádlott 1945-ben lépett közös háztartásra jelenlegi élettársával. Az együttélésből két gyermek származott, mindketten már nagykorúak. A vádlott 1968. május 22-ig különböző munkahelyeken dolgozott. Ekkor rokkantsági nyugdíjba helyezték, mivel látása annyira megromlott, hogy munkaképesség-csökkenése elérte a 100%-ot. A vádlottnál egyéb betegségek is jelentkeztek, éspedig tüdőtágulás és bizonyos fokú agyi károsodás. Az ideggyenge vádlott állapotának rosszabbodását fokozta, hogy 1968. május 1-én a vele együttélő 20 éves leányuk este nem ment haza, eltűnését a rendőrségen is bejelentették, valamint a mentőknél is keresték. A vádlott és élettársa másnap tudták meg, leányuk azért maradt ki az éjszaka, mert nemi kapcsolatot létesített a velük egy házban lakó 3 33