Büntetőjogi döntvénytár. Bírósági határozatok 4. kötet, 1968. január - 1969. december (Budapest, 1970)

bása nélkül az elkövetőt figyelmeztetésben részesíti. A kényszereivonókezelés intézményének a célja ugyanis a betegségnek megfelelő kikényszeríthető úton való gyógyítása. E kényszerintézkedés elrendelésére a vonatkozó jogszabályok [1966. évi 27. sz. tvr., 6/1966. (X. 4.) EüM sz., 8/ 1966. (X. 4.) IM sz. r.] értelmében az államigazgatási hatóság, illetve a polgári bíróság is jogosult; ebből — a fent kifejtett jogértelmezés mellett — as is következik, hogy erre a büntetőbíróságnak is megvan a hatásköre a törvényi feltételek [Btk. 62. § (1) bek.] megléte esetén, függetlenül attól, hogy az elkövetővel szemben adott esetben büntetést szab ki, vagy csupán figyelmeztetést alkalmaz. Ami pedig a figyelmeztetés egyidejű alkalmazásával elrendelt kényszerelvonó-kezelés végrehajtási módjának kérdését illeti, idevonatkozólag — értelemszerű — a Btk. 62. §-ának (2) bekezdése az irányadó, amely a szabadságvesztéssel nem járó büntetésre elítélés tekintetében tartalmazza a kényszerelvonó-kezelés foganatosításának módjait. A figyelmeztetés és a kényszerelvonó-kezelés a Btk. 60., illetve 62. §-a értelmében egyaránt intézkedések ugyan, de céljukban és tartalmukban lényegesen különböznek, éppen ezért egyidejű alkalmazásuk nem kizárt. Az ugyanis, hogy a bíróság a konkrét eset összes körülményeire figyelemmel, a megállapított bűntett és az elkövető társadalomra veszélyességének csekély volta következtében, büntetés kiszabása nélkül figyelmeztetésben részesíti a terheltet, nem szükségképpen vonja maga után a kényszerelvonó-kezelés alkalmazásának mellőzését, amikor annak törvényi feltételei a tárgyaláson a bizonyítás anyaga alapján megállapítást nyertek. A kifejtettekkel ellentétes jogértelmezés nem volna összhangban a kényszerelvonó-kezelés intézményét szabályozó, a Btk. 62. §-ának (1) bekezdésében foglalt alapvető rendelkezéssel, amely az említett intézkedés alkalmazását csak ahhoz a feltételhez köti, hogy a bűntett elkövetése mértéktelen alkoholfogyasztással függjön össze. Ezt a kérdést pedig a tárgyaláson a bizonyítás alapján tisztázni lehet, és megfelelő esetekben szükséges is. De mindebből az is következik, hogy figyelmeztetés és kényszerelvonó-kezelés együttes alkalmazásának törvényi lehetősége csakis tárgyaláson van meg, előkészítő ülésen azonban nem, mivel itt a bíróság bizonyításfelvételt nem foganatosíthat. A két intézkedés tárgyaláson való együttes alkalmazását nem teszi kizárttá a Be. 221. §-ának (4) bekezdése sem, amely az eljárás megszüntetése esetén lehetséges egyéb intézkedésekről rendelkezik. E törvényhely megfogalmazása ugyanis nem tekinthető taxatívnak, s így az a körülmény, hogy nem említi a kényszerelvonó-kezelést, nem értelmezhető akként, hogy ennek az intézkedésnek az alkalmazása kizárt az eljárás megszüntetésének abban a speciális esetében, amikor valamely bűntett elkövetésének ténye egyébként megállapítást nyer (Btk. 60. §). Az ellentétes jogmagyarázat nem felelne meg végül az alkoholizmus elleni küzdelem célkitűzéseinek sem, annak hatékonyságát csökkenthetné. A büntetőbíróságok kerülnek ugyanis leggyakrabban abba a helyzetbe, hogy a tárgyalás anyaga alapján nemcsak a bűntett elkövetését, hanem az elkövetés okait és indítékait, így ezek között azt is felderíthetik és megállapíthatják, hogy az elkövető fogyaszt-e rendszeresen és 123