Büntetőjogi döntvénytár. Bírósági határozatok 3. kötet, 1966. január - 1967. december (Budapest, 1968)

mazás és védekezés eszköze egymagában még nem dönti el az arányosságot; annak fenn- vagy fenn nem állását számos egyéb tényező is befolyásolja, így a támadók számaránya, a szemben álló felek fizikai erőviszonya, a támadó és verekedő eszközök használatának a módja. A tényállás szerint a sértett, valamint S. A. puszta kézzel támadtak a vádlottra, aki védekezésül kését használta. A támadók a vádlottal szemben fizikai erőfölényben voltak. A vádlottat menekülési kötelesség nem terhelte, ennek ellenére a támadók elől hátrálva menekült. Ez a védekezési mód azonban nem bizonyult eredményesnek, a vádlott nem tudta a sértett megújuló támadásait elhárítani. Az eredményes védekezéshez azonban a Legfelsőbb Bíróság megítélése szerint mégsem volt szükség arra, hogy a vádlott a sértett életére támadjon anélkül, hogy a védekezésnek más módját, pl. a késsel való fenyegetést, ennek eredménytelensége esetén pedig a támadásnak testi sértés okozásával való elhárítását kísérelte volna meg. A vádlottnak az a védekező cselekménye, amely a sértett életét veszélyeztette, aránytalan volt ahhoz mérten, hogy a sértett a vádlottat puszta kézzel ütlegelte. Ezért nem sértett törvényt az elsőfokú bíróság, amikor nem mentette fel a vádlottat jogos védelem címén [Btk. 25 § (1) bek.]. b) Helyes az elsőfokú bíróságnak az az álláspontja, hogy — az elbírált ügyben — a vádlott a jogtalan támadás elhárításához szükséges mértéket ijedtségből lépte túl. Törvényt sértett azonban e tény következményeinek a levonásánál. A megállapított tényállás szerint akkor, amikor a sértett és S. A. a vádlottat üldözve bántalmazták, a vádlott háta mögött, tehát a menekülés irányában, tőle 6—10 méterre két személy helyezkedett el, közülük az egyik, B. B., a sértett barátja. Ez utóbbi körülménynek az elsőfokú bíróság olyan jelentőséget tulajdonított, hogy B. B. tanú vallomását emiatt nem is találta hitelt érdemlőnek. Igaz ugyan, hogy B. B. és a vádlott háta mögött állott másik személy a verekedésbe nem avatkozott be, de a vádlott látta őket, és a tárgyaláson előterjesztett ilyen irányú védekezése szerint — amelyet a Legfelsőbb Bíróság alaposnak talált, mert összhangban van az elsőfokú bíróság által megállapított tényállással — abban a tudatban volt, hogy azok a verekedésbe ellene beavatkoznak, vagy legalábbis elzárják a menekülés útját. A vádlott tehát anélkül, hogy erre bármilyen okot szolgáltatott volna, egy olyan verekedés központjába került, ahol a sértett és S. A. őt kitartóan támadták, mások pedig a menekülés útját elzárták. A vádlott ismerte a sértettet, tudta, hogy erőszakos, garázda, veszekedő személy, akit a bíróság is több ízben ítélt el súlyos testi sértésért. Ezért a sértett kitartó támadása folytán, látva a menekülés reménytelenségét, a vádlottban rendkívül nagyfokú ijedtség keletkezett. Hátrálva menekült ugyan, amikor azonban a menekülés útját is elzárva látta, ijedtsége oly mértékűre fokozódott, amely miatt a Legfelsőbb Bíróság megítélése szerint a védekezés szükséges mértékének a felismerésére képtelen volt. Ezért a Legfelsőbb Bíróság az elsőfokú ítéletet megváltoztatta, és a vádlottat az emberölés kísérlete miatt ellene emelt vád alól, a Be. 25. §-a (3) bekezdésének első fordulatában írt beszámítást kizáró okból, a Be. 46