Büntetőjogi döntvénytár. Bírósági határozatok 1. kötet, 1953. október - 1963. október (Budapest, 1964)

került. A vádlott 1954. október 16-án egy 27 centiméter hosszú kést vett magához és látogatási időn kívül bejutott a klinikára, ahol a felesége feküdt. Ott először a kórteremben beszélgetett az ágyban fekvő asszonnyal, majd kikísértette magát vele. a folyosóra. Itt kérésére a felesége megcsókolta őt. Ekkor hirtelen mozdulattal le akarta harapni feleségének az orrát, majd útját állta a menekülő asszonynak, az asszonyt a késsel háromszor mellbeszúrta, annak hasát olyan mélyen és hosszan felhasította, hogy beleinek egy része kibuggyant. Csupán az mentette meg a sértett életét, hogy rögtön megoperálták és a műtét alatt többszörösen vérátömlesztést alkalmaztak. Ha az eset nem a klinikán történik, a sértett a kórházba szállításáig elvérzett volna. Az első fokú bíróság a tényekből a vádlottnál eshetőleges (eventuális) ölési szándékára következtetett. Ezzel szemben a Legfelsőbb Bíróság megítélése szerint a megállapított tényekből teljes határozottsággal arra kell következtetni, hogy a vádlott egyenes ölési szándékkal cselekedett. Nyilvánvaló, hogy a vádlott, aki a 27 cm hosszú kést háromszor mélyrehatóan a sértett mellébe szúrta, utána pedig a sértett hasát felmetszette, nem csupán az esetleges halálos következménybe belenyugodva, hanem éppen a halálos következményt egyenesen célba véve, egyenesen azt kívánva, ennek elérése érdekében követte el a cselekményét. (Legf. Bír. Bf. I. 290/1955. sz.) [818.] 87. Elvetés (céltévesztés) megállapításának jeltételei. A tényállás szerint a vádlott szemben állt R. B. sértettel, aki a szúrás elől kitért. Nem ez a szúrás okozta T. F. sérülését, nem is az, hogy a vádlott vagdalkozott nyitott késével és e közben sértett meg mást. T. F. a sátor mellől lépett elő, a vádlott nem is láthatta a késsel R. B-re irányított célzáskor. T. F. a következőképpen mondta el az esetet, és az első fokú bíróság is ekként állapította meg a tényállást: „Én a vádlott karját akartam elkapni, hogy kivegyem kezéből a kést, de a kés pengéjét kaptam el, és az sérülést okozott." T. F. tehát szándékos magatartásával nyúlt bele a vádlott által célzásra emelt késbe, ezt pedig a szúrás elvétésének, céltévesztésnek (aberratio ictus) tekinteni nem lehet. Az aberratio ictus ugyanis akkor áll elő, amikor nincs személyben való tévedés, az elkövető valóban a megtámadni szánt személyt veszi célba, a támadás azonban elvétés (céltévesztés) folytán ténylegesen mégis mást ér, s ehhez képest a bűnös eredmény is máson következik be. (B. H. 556. sz.) Az első fokú bíróság ítéletében hivatkozik ugyan a fenti eseti döntésre, de a „céltévesztés" kifejezést elhagyja, és helyette arra utal, hogy „rajta kívül álló okok miatt" ér ténylegesen mást a támadás. A vádlotton kívül álló ok azonban általánosabb, s nem azonos a „céltévesztéssel"; az utóbbi csak egyike azoknak a kívül álló okoknak, amelyek miatt az eredmény máson vagy egyáltalán nem következik be. Külön kell tehát vizsgálni a „céltévesztés" mozzanatait. A céltévesztés bekövetkezhet a vádlottban rejlő okból — pl. mert rosszul lát —, továbbá harmadik személy beavatkozása, a sértett magatartása vagy technikai okok stb. következtében, mert ezek megzavarják a vádlottat a célzásban. A fentebb kifejtettek szerint azonban, az adott esetben, nem tévesztett célt a vádlott, hanem egy harmadik személy oly módon avatkozott be várat25