Mátyás Miklós (szerk.): Büntető elvi határozatok. A Magyar Népköztársaság Legfelsőbb Bíróságának a büntető jogalkalmazással kapcsolatos irányelvei, elvi döntései, kollégiumi állásfoglalásai és elvi jelentőségű határozatai (Budapest, 1973)

ság gyógyító nevelést mikor rendelhet el, hanem, hogy azt mikor rendeli el. Ebből nyilvánvaló, hogy nem a bíróság mérlegelésére bízza, hogy célszerűségi megfontolások alapján rendeljen el gyógyító nevelést, vagy pedig büntetést, illetve nevelő intézkedést alkalmazzon. Az idézett törvényhely tehát cogens szabály: a bíróságnak gyógyító nevelést kell elrendelnie, amennyiben a 101. § (2) bekezdésében foglalt előjeltétel fennáll. Ebből azonban nem következik, hogy minden olyan esetben feltétlenül kötelező lenne a gyógyító nevelés elrendelése, ha a fiatalkorú akár a legkisebb fokú gyengeelméjűségben szenvedne, avagy fejlődésében való visszamaradottsága folytán csekély mértékben fogyatékos értelmű volna. Erre a következtetésre azért sem lehet jutni, mert az figyelmen kívül hagyná a gyógyító nevelés, mint a fiatalkorúval szemben alkalmazható speciális intézkedés sajátos jellegét és célját. A törvény a fiatalkorúval szemben két gyógyító intézkedést ismer. Amennyiben a fiatalkorú a cselekményt olyan elmebeteg állapotban, gyengeelméjűségben vagy tudatzavarban követte el, amely őt képtelenné tette cselekménye társadalomra veszélyes következményeinek a felismerésére vagy arra, hogy e felismerésnek megfelelően cselekedjék: a bíróság kényszergyógykezelését rendeli el, ha attól kell tartani, hogy olyan cselekményt követ el, amely egyébként megvalósítja valamely bűntett törvényi tényállását. A Btk. 21. §-ának (1) bekezdése és a 61. § vonatkozásában a felnőttkornak és a fiatalkorúak tekintetében a törvényi szabályozás azonos. Más a helyzet azonban a felnőttkornak és a fiatalkorúak tekintetében a Btk. 21. §-ának (2) bekezdésében foglalt esetben. Az említett törvényhely szerint, ha a felnőttkorú elkövetőt elmebetegsége, gyengeelméjűsége csupán korlátozta a cselekmény társadalomra veszélyes következményeinek a felismerésében, vagy abban, hogy e felismerésnek megfelelően cselekedjék, büntetését korlátlanul enyhíteni lehet (Btk. 69. §). Ezzel szemben a fiatalkorúaknál a törvény nem tartja kielégítőnek a büntetés korlátlan enyhítését, hanem sajátos intézkedésként — a Btk. 21. §-ának (2) bekezdésében meghatározott esetben — a fogyatékos értelmű vagy gyengeelméjű fiatalkorúval szemben a gyógyító nevelés kötelező elrendelését írja elő. Mindebből következik, hogy a Btk. 101. §-ának (2) bekezdésében foglalt cogens rendelkezés alkalmazására csak akkor kerül sor, ha a fogyatékos értelmű vagy gyengeelméjű fiatalkorú beszámítási képessége ez okból korlátozott. Amennyiben viszont a fiatalkorú gyengeelméjűsége vagy értelmi fogyatékossága olyan enyhe fokú, hogy nem korlátozta a cselekménye társadalomra veszélyes következményeinek a felismerésében, vagy abban, hogy e felismerésnek megfelelően cselekedjék: a bíróság a Btk. 87. §-ának (1), illetve (2) bekezdése alapján nevelő intézkedést alkalmazhat, vagy büntetést szabhat ki. Ebből, valamint az említett sajátos intézkedés kifejezetten gyógyító jellegéből is folyik, hogy szükségtelen gyógyító nevelés alkalmazása olyan esetben, amikor az elkövető elmebeli, illetve értelmi gyengesége, illetve fogyatékossága, szellemi elmaradottsága olyan fokú, hogy az a beszámítási képességét nem érinti. Gyógyító nevelést csak olyan esetben köteles a bíróság elrendelni, amikor valóban szükség van arra. hogy a 56