Görgey Károly (szerk.): A gazdasági perek döntvénytára. Bírósági határozatok 1. kötet, 1973-1975 (Budapest, 1978)

res közúti igazgatóság a közút mindkét oldalán az útmenti fákat kivágatta. A fakitermelés a közút északi és déli oldalán egyaránt az útkorona szélétől számított 4 méter széles területsávban történt, elvétve azonban a közúttól távolabb eső fákat is kivágtak. A felperes keresetlevelében az alperest az általa kivágott, de ki nem szolgáltatott 285 db fa ellenértéke címén 86 400 Ft megfizetésére vagy 108 m3 faanyag természetbeni kiadására kérte kötelezni. Az alperes azzal védekezett, hogy a fákat a közút két oldalán húzódó árkokból, illetőleg azok rézsűjéből vágatta ki. Előadta, hogy az utak igazgatásáról szóló 7/1970. (XI. 13.) KPM sz. rendelet 1. §-ának c) pontja szerint a közút határa: a közút árka rézsűjének külső széle. Ebből azt a következtetést vonta le, hogy a vitás terület — a telekkönyvi bejegyzésre tekintet nélkül — állami tulajdonban van, így a felperest az onnan kitermelt fák tulajdonjoga sem illeti meg. A törvényesség érdekében fellépett ügyész a felperes keresetének helytadó ítélet meghozatalát indítványozta. Az első fokon eljárt járásbíróság az alperest a felperes javára 86 400 Ft ellenérték megfizetésére kötelezte. Az ítélet indokolása szerint a telekkönyv és a perben beszerzett szakvélemény adataiból kétséget kizáróan megállapítható, hogy az útkorona oldalától a rézsű külső széléig terjedő 2 méter széles földsávról kitermelt 285 db fa a felperes tulajdonában levő földterületen állt. Minthogy pedig az utakra vonatkozó rendelkezések nem érintik a felperes tulajdonjogát, a földjéről kivágott fák a Ptk. 95. §-a szerint őt illetik meg. Az első fokú ítélet ellen az alperes fellebbezéssel, az ügyész pedig fellebbezési óvással élt. Az alperes az ítélet megváltoztatásával a kereset elutasítását kérte. Az ügyész viszont a marasztalt alperesnek kamatok megfizetésére való kötelezését indítványozta. A másodfokon eljárt megyei bíróság az alperes fellebbezésének helyt adva, a felperes keresetét elutasította. Az ítélet indokolása szerint a felek közt keletkezett jogvitát nem a vitás földterület telekkönyvi állapota, hanem az utakra vonatkozó különféle jogszabályi rendelkezések alapján kell elbírálni. E rendelkezések értelmében viszont a perben érintett közút a mellette húzódó árok rézsűjének külső széléig terjed. Minthogy pedig a Ptk. 168. §-a (1) bekezdésének d) pontja szerint a közutak kizárólag állami tulajdonban vannak, a szóban forgó közút árka rézsűjéről kitermelt fákkal az útfenntartó alperes jogosult rendelkezni. A legfőbb ügyész a megyei bíróság jogerős, ítélete ellen a járásbíróság ítéletére is kiterjedően, a Pp. 270. §-a alapján törvényességi óvást emelt. — A törvényességi óvás alapos. Mind az első fokú, mind a másodfokú bíróság helyesen állapította meg, hogy a 285 db akác- és tölgyfát az alperes olyan földterületről vágatta ki, amely a telekkönyvi adatok szerint a felperes tulajdonában van. Azt a földsávot viszont, ahonnan ezeket a fákat kitermelték, az első fokú és másodfokú bíróság egyaránt tévesen jelölte meg. E vonatkozásban a peres felek is pontatlan, félreérthető nyilatkozatokat tettek. A perben kirendelt igazságügyi földmérnök-szakértő azonban aggálytalan szakvéleményében egyértelműen rögzítette, hogy a 285 db fát kivétel nélkül a szóban forgó közút „melletti szabványárok külső rézsűjének felső élétől számított 2,0 m-es" földsávról vágták ki. Ezek a fák tehát nem az 27