Nagy Zoltán (szerk.): Munkajogi döntvénytár. Bírósági határozatok 4. kötet, 1985-1989 (Budapest, 1990)
A 17/1979. (XII. 1.) MüM rendelet 22. §-ának az elbírálás időpontjában hatályos rendelkezése értelmében, ha a dolgozó munkahelyén egymást követő hat munkanapon át igazolatlanul nem jelenik meg, munkaviszonyát a munkáltató jogellenes kilépés címén az utolsó munkában töltött nappal megszűntnek tekintheti. A mulasztás utólagos kimentése esetén a dolgozó kérelmére a munkaviszonyt helyre kell állítani. A felperest egészségi állapota miatt az üzemorvos alkalmatlannak minősítette eredeti munkakörének ellátására, és emiatt nem foglalkoztatható tovább eredeti munkakörében. A munkaszerződés módosításához azonban nem járult hozzá, és a részére felajánlott munkakörben a munkát nem vette fel. Ugyanakkor a munkáltató rehabilitációs intézkedése ellen munkaügyi vitát kezdeményezett, ezért nem tekinthető igazolatlan mulasztónak. Ebből következik, hogy a munkaviszonyát sem lehet megszűntnek tekinteni jogellenes kilépés címén. Téves a munkaügyi bíróságnak az a megállapítása, is hogy a felperes az Mt. 35.§-ának (1) bekezdése alapján köteles lett volna átmenetileg ellátni a munkakörébe nem tartozó munkát. Ez a kötelezettség akkor terhelte volna, ha a munkáltató erre nézve egyértelmű és a jogszabályi feltételeknek is megfelelő határozott utasítást adott. Az ilyen átmeneti intézkedés sem sértheti azonban a dolgozónak az eredeti munkaköre szerinti munkabéréhez való jogát. Az alperes intézkedése azonban jogellenes volt, mert a felperestől lényegesen alacsonyabb munkabér mellett a munkaszerződés módosítását igényelte. Nem oktatta ki, hogy az ilyen átmeneti intézkedés nem jelenti a lakástámogatásra kötött megállapodásban foglaltak megsértését. Ezért a felperes az Mt. 34. §-ának (3) bekezdése alapján alapos okból tagadta meg a külszíni munkavégzésre szóló utasítás teljesítését. Tévedett tehát és ezáltal jogszabályt sértett a munkaügyi bíróság, amikor a felperes keresetét elutasította. A felperes kereseti kérelme alapján a munkaügyi bíróságnak részletesen vizsgálnia kellett volna, hogy az alperes rehabilitációs intézkedése megalapozott-e. Minthogy a rehabilitációs intézkedés alapja a dolgozó eredeti munkakörében a teljes értékű munka végzésére való tartós alkalmatlansága lehet, ezért e körben nem hagyható figyelmen kívül, hogy a 8/1983. (VI. 29.) EüM-PM együttes rendelet szerinti eljárásra a perbeli esetben nem volt jogalap. A felperest nem nyilvánították csökkent munkaképességű személynek, csupán megállapították, hogy eredeti munkakörében nem foglalkoztatható meghatározott ideig. Az adott esetben a munkaköri alkalmasság orvosi vizsgálatáról és véleményezéséről szóló 4/1981. (III. 31.) EüM rendeletben előírt eljárásról van szó, ezért a rehabilitációs intézkedést - mint szükségtelent - hatályon kívül kellett volna helyezni. (M. törv. II. 10 127J1987. sz., BH 1988/3. szám 88.) 69. A munkáltató a dolgozó munkaviszonyát jogellenes kilépés címén csak abban az esetben tekintheti megszűntnek, ha a dolgozó a reá irányuló munkarend szerinti három egymást követő munkanapon át igazolatlanul nem jelent meg a munkahelyén [17(1979. (XII. 1.) MüM r. 22. §*]. A felperes 1971. február 18-tól volt az alperes alkalmazottja portás munkakörben. 24/48 órás váltásban dolgozott. Ez azt jelentette, hogy 24 óra szolgálata után 48 óra volt a pihenőideje. 1987. szeptember 3-án szeptember 9-ére és 12-ére, amely napok munkanapjai voltak, fizetésnélküli szabadságot kért, ezt az igényét azonban az alperes nem teljesítette. Miután ezeken a napokon nem jelent meg a munkahelyén, csak 8 A 6/1986. (X. 18.) ME rendelet 1. §-ának a határozatban felhívott jogszabályt módosító rendelkezése értelmében a határozatban megjelölt jogkövetkezmény 1986. november l-jétől már három egymást követő munkanapon történt igazolatlan távollét esetén is bekövetkezhet. 78
