Nagy Zoltán (szerk.): Munkajogi döntvénytár. Bírósági határozatok 4. kötet, 1985-1989 (Budapest, 1990)

A per adatai szerint a dolgozókkal megkötött munkaszerződések fiktív módosítását az üzletvezető kezdeményezte arra hivatkozással, hogy a valóságos helyzetnek megfelelő, teljes munkaidőben történő foglalkoztatás esetén túllépné a szerződésben meghatározott létszám- és bérkeretét. A per adatai alapján tényként állapítható meg, hogy a peres feleknek a részmunkaidős foglalkoztatásra vonatkozó megállapodása fiktív volt. A felperes egyetlen napot sem dolgozott részmunkaidőben, és a feleknek nem is állt szándékukban a részmunkaidőben való munkavégzésre történő áttérés. Ennek következtében a peres felek között a munkaszerződés módosítására létrejött megállapodás érvénytelen, és a munkaszerződés módosításának igénylése az alperes részéről joggal való visszaélésnek minősül. Joggal való visszaélés ugyanis, ha a munkáltató a létszám- vagy bérgazdálkodási előírásokra figyelemmel köt (módosít) csökkentett munkaidőre (részmunkaidőre) munkaszerződést, ugyanakkor azonban a teljes munkaidőben igényt tart a dolgozó munkájára, és ennek ellenértéke fejében munkabér helyett egyéb címen teljesít kifizetést. Ez a munkáltatói eljárás a munkaviszonyhoz fűződő kedvezmények és a társadalombiztosítási ellátások korlátozása folytán súlyosari sérti a dolgozók jogait és törvényes érdekeit, s végső soron a jogszabályok kijátszására irányul. Ez ellen a bíróságnak az Mt. 2. §-ának (3) bekezdése alapján fel kell lépnie és a törvényes helyzetet helyre kell állítania. A perbeli szerződésmódosítás a felperes valóságos akaratát nem tükrözte, és ténylegesen hatályba sem lépett - a felperes a többi dolgozóval együtt napi 8 órát dolgozott - ezért nem érinthette a felperes munkajogi helyzetét, munkaviszonyából eredő jogait és kötelességeit sem. Ebből pedig az következik, hogy érvényben maradt a peres felek által 1984. július 19. napján kötött megállapodás, mely szerint a felperes munkaideje havi 182 óra, munkabére pedig havi 2300 forint összegű. A kifejtettek alapján a munkaügyi bíróság akkor járt volna el megfelelően, ha a felperes részére az 1986. június 2-től szeptember 11-ig terjedő időre járó átlagkeresetét a havi 2300 forint munkabér alapulvételével számolja el. A felperes ezt meghaladó igénye alaptalan, minthogy a havi 2300 forintot meghaladó jövedelme semmiképpen nem tekinthető bérjellegű juttatásnak. A felperesnek ez a jövedelme az R. 9. §-ában írt rendelkezés szerint az üzletvezetővel kötött megállapodásán alapult, amely kívül esik a munkaviszony keretein, ezért az ilyen jellegű juttatást az átlagkereset megállapításánál figyelmen kívül kell hagyni. (M. törv. II. 10 197/1987. sz., BH 198816. szám 200.) e) Átirányítás 21. Változó munkahelyre, illetőleg telephelyre alkalmazott dolgozó a vállalaton belül másik munkahelyre történő átirányítás szükségességét és indokoltságát nem vitathatja. (Az MK 118. sz. kollégiumi állásfoglalással módosított MK 5. számú állásfoglalás. Indokolását lásd MEH 1988. 20. o.) 22. A változó munkahelyre alkalmazott dolgozót a munkáltató irányíthatja át más telephelyre, illetve munkahelyre, az átirányítás azonban a dolgozónak sem a munkakörét, sem a személyi alapbérét nem érintheti [Mt. 35. § (2) bek.]. A felperesek az alperes h-i telepének dolgozói voltak. Az alperes munkaügyi osztályának vezetője 1986. április 29-én ideiglenes jelleggel 30