Nagy Zoltán (szerk.): Munkajogi döntvénytár. Bírósági határozatok 2. kötet, 1976-1978 (Budapest, 1980)

hogy a jégrevü előadásaira szóló jegyek forgalmazását zökkenőmentesen bonyolítja le. A felperesnek a munkaszerződésben megállapított tevékenységi köre is egyértelműen munkaviszony létrehozásának szándékára utal. A felperes felelt az átvett jegyekért, azok szabályszerű átadásának és visszavételének bizonylatolásáért. Irányította és ellenőrizte a szervezési és adminisztrációs munkát, gondoskodott a zavartalan üzemeltetésről és a jegyek elhelyezésében személy szerint is részt vett. Munkaviszony létrejöttét igazolja továbbá a szabályos munkaviszonyt igazoló munkakönyvi bejegyzés, valamint az a körülmény is, hogy az alperes a felperesnek másodállású munkaviszony létesítését engedélyezte. Nem tehető vitássá} hogy ez utóbbi említett jogviszony létesítésének csak főállású munkaviszony léte esetében van helye. A Legfelsőbb Bíróság egyébként rámutat arra, hogy az alperes több más személlyel a felperes által végzett azonos tevékenységre kifejezetten polgári jogi jogviszonyt létesített. Az e személyekkel kötött szerződések egyfelől alapvetően eltérnek a felperessel kötött munkaszerződés tartalmától, másfelől egyértelműen kifejezik a jogviszony polgári jogi jellegét. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy a peres felek szerződéskötési akarata munkaszerződés létrehozására irányult. Ellenkező álláspont elfogadása egyébként a felek kikötésében meghatározott jellegű szerződésbe vetett bizalom megrendüléséhez vezetne. A Legfelsőbb Bíróság rámutat arra is, hogy a munkaszerződésben kikötött viszonylag magas összegű munkabér alapján sem lehet polgári jogviszony létrejöttére következtetni. Kétségtelen, hogy a munkaszerződés a felperes havi biztosított bérének összegét a 16/1972. (VI. 27.) MüM számú rendelet 2. §-ának (1) bekezdésében megállapított mértéknél magasabb összegben állapította meg. Ennek azonban az adott munkaügyi vita keretében azért nincs jelentősége, mert a felperes a jogszabályban megállapított biztosított bér összegét messze meghaladó munkabérkövetelést támasztott az alperessel szemben. Az viszont nem vitás, hogy a peres felek munkaszerződésükben tiszta jutalékos bérforma alkalmazásában állapodhattak meg. Az említett jogszabály 2. §-ának (3) bekezdése szerint a miniszter — a munkaügyi miniszterrel egyetértésben — a vállalatokra kötelező erővel meghatározhatja az üzletszerző részére a bérköltség terhére kifizethető díjazás felső határát. Az adott esetben a tiszta jutalékos munkabér felső határának megállapítására nem került sor. Ennek elmaradásáért a felperest felelősség nem terheli, amiből okszerűen következik, hogy az alperes ezzel összefüggő esetleges mulasztásának hátrányos következményei a felperesre nem háríthatók át. A kifejtettekre figyelemmel a Legfelsőbb Bíróság — a törvényességi óvás álláspontjával ellentétben — megállapította, hogy a felperes 1975. május hó 1-től 1975. október hó 31-ig munkaviszony keretében végezte munkáját, ennek alapján pedig jogot szerzett a munkaszerződésben kikötött díjazásra. A munkaügyi bíróság tehát helytállóan bocsátkozott az ügy érdemi elbírálásába és utasította el az alperes megalapozatlan kereseteit, egyúttal — a felperes keresetének helytadva — kötelezte az alperest a felperes munkabérének kifizetésére. (M. törv. II. 10 380/1976. sz.) 59