Nagy Zoltán (szerk.): Munkajogi döntvénytár. Bírósági határozatok 2. kötet, 1976-1978 (Budapest, 1980)

a keresete e hónapok között június hónapban (2641,86 forint), a legmagasabb március hónapban (3700,59 forint). Az 1963. december 1-i áthelyezését követően nem csökkent a keresete, december hónapban 3093,86 forint volt, 1964. április és június hónapjaiban pedig már 4000 forinton felül volt a munkabére. A per adatai szerint a felperes ebben az időszakban már társadalombiztosítási baleseti járadékban is részesült és így a jövedelme több volt az áthelyezése előttinél. Mindezekre figyelemmel a bíróságok akkor jártak volna el helyesen, ha tüzetesen felderítették volna a tényállást arra vonatkozóan, hogy az 1963. december 1-én történt áthelyezését követően a felperesnek volna-e, és ha igen, mikortól kezdve keresetkiesése. E vizsgálatot a felperes 1963. december 1. előtt ténylegesen elért átlagkeresetéhez viszonyítva kell elvégezni. Csak ennek tisztázása után lehet megalapozottan állást foglalni abban a kérdésben, hogy elévült-e a felperesnek a perben érvényesített igénye, mert mindaddig, amíg a korábbi — az első ízben történt áthelyezés előtti — átlagkeresetéhez képest nem volt keresetvesztesége, a szóban levő igényének elévülése el sem kezdődhetett. A vállalat anyagi felelősségét megalapozó jogszabályok alkalmazása szempontjából ugyanis kárnak — egyebek között — azt a jövedelemveszteséget kell tekinteni, ami a dolgozót azáltal éri, hogy a sérelemből származó munkaképesség-csökkenése miatt a keresete a sérelem előtti keresetet nem éri el [2/1964. (IV. 3.) MüM számú rendelet 2. § (1) bek.]. (M. törv. I. 10 197/1977/3. sz.) 10. A dolgozó vétkes károkozása esetén az egyes károk megtérítése iránti igények esedékessége időbelileg elkülönül, ha a károsodás különböző időpontokban következett be. Ilyen esetben az önállósult kártérítési igények elévülését külön-külön kell vizsgálni. A vállalat az elévülési időn belül több határozatban is kötelezheti a dolgozót kártérítésre, az így kiszabott kártérítések együttes összege azonban nem haladhatja meg az adott esetre vonatkozó felelősségi szabályban meghatározott mértéket (Mt. 5., 57. §, Mt. V. 95. §). A felperes egyik dolgozója 1972. január 26-án motorszerelés közben üzemi balesetet szenvedett, ebből eredően keresőképtelen beteg volt február 19-ig. A felperes elismerve a felelősségét, a dolgozójának megtérítette az átlagkeresete és a táppénze között mutatkozó különbözetet. A társadalombiztosítási szerv 1975. március 14-én kelt fizetési meghagyásával a felperest a 71/1955. (XII. 31.) MT sz. rendelet 98. §-ának (1) bekezdése alapján 1219 Ft szolgáltatási költség megfizetésére kötelezte, mert a felperes óvórendszabály-szegése miatt következett be a sérült balesete. A felperes a fizetési meghagyást nem támadta meg keresettel, a szolgáltatási költséget 1975. április 9-én a társadalombiztosítási szervnek átutalta. Ezt követően az Mt. 57. §-ának (2) bekezdése alapján az alperest 300 Ft összegű kártérítés megfizetésére kötelezte, mert az alperes mulasztására volt visszavezethető dolgozótársának, a sérültnek az üzemi balesete. A határozat ellen az alperes panasszal élt, amelynek a munkaügyi döntőbizottság a határozatával helyt adott és a kártérítés megfizetése alól mentesítette. A döntőbizottság álláspontja szerint a felperes követelése elévült, mert az Mt. 5. §-ának (1) bekezdésében meghatározott határidőt a sérült dolgozó kártalanításától kell számítani. 30