Nagy Zoltán (szerk.): Munkajogi döntvénytár. Bírósági határozatok 2. kötet, 1976-1978 (Budapest, 1980)
1972-ben, illetve 1975-ben történt igényérvényesítés már az elévülési időn túl történt. A felperes követelésének elévülése folytán a munkaügyi bíróság tévesen marasztalta az alperest. Tévedése azon alapult, hogy a további munkakörváltozással kapcsolatos igényt is önállósult igénynek tekintette, holott ez nem így van. A jogerős ítélet ellen emelt törvényességi óvás alapos. Helytállóan utalt a munkaügyi bíróság az üzemi balesetre (foglalkozási betegségre) alapított járadékigény elévülése kérdésében kialakult ítélkezési gyakorlatra. Ezzel az ítélkezési gyakorlattal áll összhangban a Legfelsőbb Bíróság Munkaügyi Kollégiumának 93. számú állásfoglalása, amelynek I. pontja szerint önálló igénynek kell tekinteni az átlagkereset és a sérelem folytán csökkent kereset különbözetének megtérítése iránti folyamatosan fennálló igényt. Ennek az igénynek az elévülése akkor kezdődik, amikor a sérelem folytán bekövetkezett munkaképesség-csökkenés első ízben vezetett keresetkiesésben (jövedelemkiesésben) megmutatkozó károsodásra. Az állásfoglalás II. pontjában kifejtettek szerint, ha a dolgozónak az újabb munkakörbe kerülésével egyidejűleg egyáltalán nincs vagy olyan jelentéktelen a keresetvesztesége, amely miatt okszerűen nem érvényesíti az igényét, később azonban egészségi állapotának romlása vagy más ok folytán számottevő kára keletkezik, az igényének az Mt. 5. §-ának (1) bekezdésében meghatározott elévülési ideje ettől a későbbi időponttól kezd el folyni. Az eljárt bíróságok az előzőekben kifejtetteknek megfelelően akkor jártak volna el helyesen, ha vizsgálták volna: a frontváj ári munkakörből történt áthelyezése után mikortól kezdődően csökkent a felperes keresete számottevő mértékben. A munkaügyi bíróság e ténykérdést illetően azt állapította meg, hogy az 1963. december 1-én történt áthelyezését követően a felperesnek havonta 1000 forintot meghaladó keresetvesztesége keletkezett, a megyei bíróság megállapítása szerint pedig az áthelyezés annak időpontjától kezdve kb. 1500 forint bércsökkenéssel járt. A bíróságoknak az előzőek szerinti ténymegállapításai azonban a per adataival nincsenek összhangban. A munkaügyi bíróság által kirendelt bérügyi szakértő csak 1973-tól kezdődően vizsgálta a felperes jövedelmének alakulását, és a megállapításai szerint ebben az időszakban 1975. december 31-ig az nem volt kevesebb a fenntartási munkákon dolgozó vájárok átlagkereseténél. Ennek elsősorban az volt az oka, hogy a felperes a társadalombiztosítás keretében baleseti járadékban és munkáltatójától — a társadalombiztosítás terhére — keresetkiegészítésben részesült és ezek, valamint a fürdőkezelői munkakörében kapott munkabérének együttes összege több volt az irányadónak tekintett fenntartási vájár átlagkeresetnél. Az a körülmény, hogy a váj ári munkához képest nyilvánvalóan lényegesen alacsonyabb bérezésű fürdőkezelői munkakörben eltöltött ideje alatt a felperes jövedelme hosszú ideig nem volt kevesebb a váj ári keresetnél, indokolttá tette volna annak felderítését, hogy volt-e egyáltalán keresetkiesése a felperesnek az 1963. december 1-től az utóbbi áthelyezéséig eltelt korábbi időszakban, és hogy ehhez képest volt-e olyan kártérítési igénye, amelynek az elévülése elkezdődhetett. Az alperes által fénymásolatban csatolt „keresetgyűjtő lap"-ok adatai szerint a felperes munkabére 1963. január és november hava között azokban a hónapokban, amelyekben nem volt táppénzes állományban, általában 3000 forintot elérő vagy azt valamivel meghaladó összegű volt. A legkisebb volt 29
