Nagy Zoltán (szerk.): Munkajogi döntvénytár. Bírósági határozatok 2. kötet, 1976-1978 (Budapest, 1980)

Ez azonban nem jelenti egyben azt is, hogy ennek az előbbiekben részletezett és — a tartalmát tekintve — valójában járadék felemelése iránti igénynek külön, önálló elévülési ideje lenne. Az ugyanis nem az elévülést, hanem kizárólag az összegszerűséget érintő kérdés, hogy a dolgozóval korábban azonos munkakörben dolgozó munkatársainak keresete a sérelem bekövetkezte után lényegesen emelkedett. Az erre alapított igényt a kifejtettek szerint ugyanúgy kell elbírálni, mint a már megállapított járadék felemelése iránti igényt. Következésképpen ebben az esetben a Pp. 230. §-ának (1) bekezdésében, valamint a R. 9. §-ának (1) bekezdésében foglaltak irányadóak, minthogy a járadék megállapítására a körülményeknek a sérelem bekövetkezése utáni megváltozása szolgál alapul. A felhívott jogszabályok pedig az ilyen természetű igények érvényesítésére nem szabnak meg határidőt. Az igényérvényesítés időbeli kereteit a R. 8. §-ának (2) bekezdése határozza meg, amelynek értelmében a visszamenőleges igényérvényesítés lehetősége hat hónapig terjed és ettől csak abban az esetben lehet eltérni, ha a jogosultat a követelés érvényesítésében mulasztás nem terheli. Ebben az utóbbi esetben pedig a járadékigényt visszamenőleg legfeljebb három évig lehet érvényesíteni. (MK 112. számú állásfoglalás.) 5. 7. Ha a dolgozó keresetveszteségét korábban természetes egészségromlással hozták összefüggésbe, utóbb azonban orvosilag megállapították, hogy a kár foglalkozási betegségre vezethető vissza, a károsodás és az okozati összefüggés későbbi megállapítása között eltelt időszakot az elévülés nyugvására vezető, vagyis olyan időszaknak kell tekinteni, amely alatt a jogosult menthető okból nem érvényesítette az igényét [Mt. 5. § (2) bek., 62. §, MK 93. sz. állásfoglalás]. II. A kártérítésre jogosult dolgozó a járadékigényét visszamenőlegesen legfeljebb három évi időre érvényesítheti [2/1964. (IV. 3.) MüM sz. r. 8. § (2) bek.]. Az alperes 1942. április 22-én lépett a felperes alkalmazásába. 1963. december 15-ig a rostfonó üzemrészben szénkéneg ártalomnak kitett munkakörben dolgozott. Ez utóbbi napon orvosi javaslatra más olyan munkakörbe helyezték át, amelyben az említett ártalomnak nem volt kitéve. Az új munkakörében az alperes keresete egy ideig nem volt kevesebb annál, mint amennyit a korábbi munkakörében elért, 1966-tól kezdve azonban a munkakörváltozás már keresetcsökkenéssel is járt. 1975. február 18-tól 1975. október 15-ig az alperes táppénzes állományban volt. Ezt megelőzően az Országos Munkaegészségügyi Intézetben vizsgálták, az erről készült, 1975. február 17-én kelt zárójelentés szerint „toxikus károsodás vetődik fel, melyet biztosan kimondani csak további kontroll vizsgálatok után lehet". Az alperes részére a társadalombiztosítási szerv az 1975. december 22-én kelt határozatában szénkéneg ártalomból származó rokkantság miatt 1975. október 16-tól kezdődően baleseti rokkantsági nyugdíjat állapított meg. Az alperes 1975. december 29-én kérelemmel fordult a felpereshez, amelyben a táppénzes állományának ideje alatti, valamint a nyugdíjba helyezésétől kezdődően folyamatosan fennálló keresetveszteségének megtérítését kérte. Miután a felperes a kérelmét elutasította, a munkaügyi döntőbizottsághoz fordult panasszal. A döntőbizottság eljárása során a kisebb keresettel járó munkakörbe történt áthelyezése folytán keletkezett keresetveszteségének megtérítését is kérte. 18