Nagy Zoltán (szerk.): Munkajogi döntvénytár. Bírósági határozatok 2. kötet, 1976-1978 (Budapest, 1980)

sében foglaltak értelmében a 12/1972. (VII. 1.) EüM számú rendelet szerint kell eljárni; ez utóbbi rendelet 19. §-ának (1) bekezdése szerint azonban a gépjárművezetők szakmai alkalmasságának véleményezését külön jogszabály szabályozza. Az ekként irányadó 1/1976. (I. 16.) EüM számú rendelet 13. §-ának (1) bekezdése szerint a gépjárművezető alkalmassága kérdésében végső fokon az Országos Orvosszakértői Intézet főigazgatója dönt. Az intézet főigazgatója — a társadalombiztosítási szerv felkérésére — felülvéleményt adott, amelyben a felperes munkaképesség-csökkenését 50%-ra értékelte azzal, hogy gépkocsivezetői munkakört nem képes ellátni és rehabilitációja érdekében gerinckímélő munkakörben foglalkoztatható. A kifejtettek szerint a felperes a felmondás közlésekor felmondási tilalom hatálya alatt állott, mert munkaképesség-csökkenésének mértéke az 50%-ot elérte, eredeti munkakörének ellátására alkalmatlanná vált, nyugdíjra azonban nem szerzett jogosultságot. A perben elsőként eldöntésre váró kérdés az volt, hogy jogszerű volt-e a felperes munkaviszonyának megszüntetése és ekként megalapozott-e a felperes igénye a felmondás hatálytalanítására (Mt. 29. §). Az R. 10. §-a (2) bekezdésének b) pontja szerint az (1) bekezdésben foglalt felmondási tilalmat nem kell alkalmazni — egyebek között — akkor, ha a vállalat a dolgozó számára a vállalaton belül egészségi állapotának, korának, képzettségének megfelelő új munkahelyet biztosít és azt a dolgozó nem fogadja eL Az alperes a felperes számára a mentőállomáson betanított munkás munkakört ajánlott fel. Az R. 10. §-a (2) bekezdésének b) pontjában foglaltak alkalmazása szempontjából kizárólag annak van jelentősége, hogy ez a munkakör a felmondás közlésekor — 1977. július 15-én — a felperes számára egészségi állapotára, korára és képzettségére tekintettel megfelelő volt-e. Ez pedig elsősorban orvosszakértői kérdés, a munkaügyi bíróság azonban e kérdésben nem szerzett be orvosszakértői véleményt, illetőleg nem hívta fel a perben eljárt orvosszakértőt szakvéleményének e kérdés tekintetében történő kiegészítésére. A fentiekkel összefüggésben rá kell mutatni még arra, hogy önmagában a többszöri átszállás, a kedvezőtlen közlekedési körülmények az alperes által felajánlott munkakört nem teszik alkalmatlanná, feltéve, hogy az oda- és visszautazás terhét a felperes egészségi állapota rosszabbodásának veszélyeztetése nélkül vállalhatta. Ennek tisztázása orvosi szakértelmet igényel. Amennyiben az orvosszakértői vélemény kiegészítése alapján a munkaügyi bíróság arra a következtetésre jut, hogy az alperes által felajánlott munkahely megfelelő volt, a felperes keresete alaptalan, mert a felajánlott munkahelyet nem fogadta el és így a felmondás jogszerű volt. Ellenkező esetben — tehát ha a felajánlott munkahely nem volt megfelelő és ennek következményeként a felmondást hatálytalanítani kell — dönteni kell a kiesett időre járó munkabér megtérítése felől is. Ebben az esetben azonban nem az R. rendelkezései irányadók — tehát a megtérítés mértéke nem az eredeti munkakörben elérhető kereset 80%-a —, hanem az Mt. V. 33. §-ának (1) bekezdésében és 39. §-a (2) bekezdésének utolsó mondatában foglaltak alapján a felperes a kiesett időre eső teljes átlagkeresetének megtérítésére jogosult, levonva abból azt az összeget, amelyet elhelyezkedési kötelezettségének teljesítése esetén megkereshetett volna (MK 15. szám). 197