Nagy Zoltán (szerk.): Munkajogi döntvénytár. Bírósági határozatok 2. kötet, 1976-1978 (Budapest, 1980)

A Legfelsőbb Bíróságnak az MK 95. számú állásfoglalásban is kifejezésre jutó állandó ítélkezési gyakorlata szerint a munkáltató a dolgozó munkaviszonyát — ha a felmondás egyébként nem ütközik jogszabályi tilalomba, illetőleg korlátozásba — csak akkor mondhatja fel, ha ez a munkaviszony a konkrét esetben nem tölti be megfelelően rendeltetését, tehát a fenntartása akár a munkáltató tevékenységével, akár a dolgozó személyével összefüggő okból szükségtelenné vált. Az alperes — az adott esetben — lényegében abból a valós okból szüntette meg a dolgozó munkaviszonyát, hogy a pinceborozó vezetésében változás (átszervezés) történt és — a felmondás indokolásának a keretein belül maradva — igazolta, hogy az új üzletvezető nem járult hozzá a felperesnek az egységben történő foglalkoztatásához. A leltárhiányért való anyagi felelősségnek jogszabályban előírt feltétele, hogy a vállalat az egység dolgozóit az egységvezető és helyettese (helyettesei) hozzájárulásával válassza ki. Minthogy az alperes egyébként nem rendelkezett olyan szoros elszámolású egységgel, ahol a felperes csaposként továbbra is foglalkoztatható lett volna, a felmondás oka nemcsak valós, de — annak folytán, hogy a munkaviszony a továbbiakban nem töltené be eredeti rendeltetését — egyben alapos is. Az alperes nem hozható abba a helyzetbe, hogy az általa kiválasztott és alkalmasnak talált üzletvezető helyett olyan másik egységvezetőt legyen kénytelen alkalmazni, aki hozzájárulna a felperes foglalkoztatásához, vagy a 2/1968. (I. 16.) Korm. számú rendelet 3. §-a (2) bekezdésének d) pontjában megjelölt feltétel hiányában viselje annak esetleges következményeit, hogy a leltárhiányért való anyagi felelősség a kérdéses egységet illetően nem alkalmazható. Nem osztja a Legfelsőbb Bíróság a törvényességi óvásnak a megalapozatlansággal kapcsolatos álláspontját sem. Annak a kérdésnek, hogy az alperes a vállalaton belül felajánlott-e a felperes számára megfelelő új munkahelyet és erre a felperes milyen nyilatkozatot tett, akkor volna ügydöntő jelentősége, ha az 1/1967. (XI. 22.) MüM—EüM—PM számú együttes rendelet (E. R.) hatálya a felperesre kiterjedne. [E. R. 10. §-ának (2) bekezdés b) pontja.] A felperes az eljárás során még csak nem is hivatkozott arra, hogy az alperes a munkaképesség-csökkenésére tekintettel sem mondhatott volna fel neki. Minthogy a perben egyébként nem merült fel semmiféle adat arra, hogy a felperesnek egyáltalán munkaképesség-csökkenése volna, illetve, hogy munkaképesség-csökkenésének aránya elérné, vagy meghaladná az 50%-ot, de arra sincs peradat, hogy a felperes baleseti járadékban részesül, nincs alap annak megállapítására, hogy a felperes esetében felmondási tilalom állt fenn. A felperesnek abból a kereseti előadásából, hogy „komolyabb" fizikai munkakört nem tud elvállalni, önmagában, támogató adatok nélkül nem lehet okszerűen arra következtetni, hogy a felperes, aki a csapos munkakör ellátásánál is fizikai munkát végzett, bármilyen mértékben csökkent munkaképességű volna. A munkaügyi bíróságot tehát az adott helyzetben — számottevőbb mértékű munkaképesség-csökkenésre utaló vagy arra legalábbis alapos gyanút 170