Nagy Zoltán (szerk.): Munkajogi döntvénytár. Bírósági határozatok 2. kötet, 1976-1978 (Budapest, 1980)

Ugyanakkor a felperes feljelentésével kapcsolatban nem lett volna elmulasztható a nyomozóhatóság megkeresése. A vizsgálatot végző nyomozó nyilatkozata alapján tisztázható lett volna a feljelentés megtörténte, illetve annak körülményei. A bíróságnak meg kellett volna győződnie arról, hogy a nyomozóhatóság a tájékozódáson túl tett-e valamilyen konkrét intézkedést. A nyomozóhatóság az alperes igazgatójához ténylegesen intézett-e szóbeli jelzést (szignalizációt) és az milyen tartalmú volt; miért nem tartották szükségesnek az írásbeli jelzést. E kérdésben a rendőri szerv vezetője állásfoglalásának ismerete nélkül aggálytalan döntés nem hozható. Végeredményben a munkaügyi bíróságnak a tényállás alapos felderítésével kapcsolatos kötelezettsége teljesítésekor a felmondás indokolásának arra a részére kellett volna összpontosítania, amelynek értelmében a felperes a közvetlen munkahelyén — amellett, hogy alaptalan feljelentése valóságának bizonyítására törekedett — kisebb, elkülönülő csoportosulásban vett részt. A felmondás indokolása szerint ugyanis ezzel a bizalmatlanság légkörének megteremtését célzó magatartást tanúsított. Egyúttal vizsgálni kell azt is, hogy F. F. híresztelése a felperes terhére is számításba vehető-e. Ezeknek az állításoknak kétséget nem tűrő igazolásához mérten kellett volna a munkaügyi bíróságnak állást foglalnia abban a kérdésben, hogy a felperes magatartásbeli hiányosságaiból eredő összeférhetetlensége valós és a felmondás alapjául szolgáló oknak minősül-e. Megállapítja a Legfelsőbb Bíróság, hogy a munkaügyi bíróság — bár a bizonyítási kötelezettség az alperest terhelte — nem hívta fel az alperest a felmondást megalapozó indokok bizonyítására. Ettől eltekintve a felperes két munkatársa tanúkénti meghallgatását kérte. A munkaügyi bíróság a bizonyítási kérelmet nem teljesítette és ítélete indokolásában sem tért ki arra, hogy miért nem tartotta szükségesnek az említett tanúk meghallgatását. Végül a munkaügyi bíróság — a felperes hivatkozása ellenére — azt sem vizsgálta, hogy a perbeli esetben irányadó-e az Mt. V. 27. §-a (1) bekezdésének b) pontjában foglalt rendelkezés. Eszerint ugyanis csak különösen indokolt esetben mondható fel a munkaviszonya annak a dolgozónak, akinek az öregségi teljes nyugdíjra való jogosultság megszerzéséhez legfeljebb öt éve hiányzik, kivéve, ha a résznyugdíjra jogot szerzett. Ha a felperest ez a felmondási korlátozás védi, a különös indok megállapításához a tényállás igen alapos tisztázása szükséges. Ennek a követelménynek pedig a munkaügyi bíróság ugyancsak nem tett eleget. Mindezekre figyelemmel a Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletet — a döntéshez szükséges teljes tényállás felderítetlensége folytán — megalapozatlannak találta, ezért azt a Pp. 274. §-ának (3) bekezdése alapján hatályon kívül helyezte és a munkaügyi bíróságot a kifejtetteknek megfelelő új eljárásra és új határozat hozatalára utasította. (M. törv. II. 10 114/1977. sz.) 96. A munkaügyi vitát eldöntő szerv a felmondást, ha annak indoka megfelel a valóságnak, csak akkor hatálytalaníthatja, ha a felmondás indoka nyilvánvalóan nem szolgálhat alapul a munkaviszony megszüntetésére. A dolgozónak a szabálysértési hatóság által feltárt, a munkaviszonyával öszszefüggésben elkövetett szabálysértést megvalósító cselekményei és ezek mellett a viszonylag kisebb összegű leltárhiánya alapul szolgálhat munka163