Nagy Zoltán (szerk.): Munkajogi döntvénytár. Bírósági határozatok 2. kötet, 1976-1978 (Budapest, 1980)

talanságát megállapították. A munkaügyi bíróság a névtelen levelekben történt rágalmazást tényként elfogadva megállapította, hogy a felperes két munkatársát igyekezett rávenni az általa állítottak bizonyítására. A munkaügyi bíróság azt is megállapította, hogy a felperes csoportosulásához tartozó egyik személy még az osztályvezető lakására is elment és olyan dolgokat híresztelt, amelyek alkalmasak voltak a családi békesség megbontására. Hivatkozott a munkaügyi bíróság az Mt. 36. §-ának (1) bekezdésére, amely többek között kimondja, hogy a dolgozónak munkatársaival együtt kell működnie és általában olyan magatartást kell tanúsítania, hogy az más személy (személyek) helytelen megítélését ne idézze elő. A felmondási intézkedésben közölt indokok valódiságát a munkaügyi bíróság álláspontja szerint az is alátámasztotta, hogy az alperes még két másik — a felperes csoportosulásához tartozó — dolgozó munkaviszonyát is felmondta, akik közül az egyik munkaügyi vitát sem kezdeményezett, a másik pedig a bírósági tárgyaláson kijelentette, hogy nem kíván az alpereshez viszszamenni. Az ítélet ellen emelt törvényességi óvás a következők szerint alapos. A Pp. 3. §-ának (1) bekezdése értelmében a bíróság feladata, hogy az igazság kiderítésére törekedjék. Ennek érdekében a Pp. 164. §-ának (2) bekezdése szerint az általa szükségesnek talált bizonyítást hivatalból is elrendelheti. A Pp. 221. §-ának (1) bekezdése alapján pedig, ha a felajánlott bizonyítást mellőzi, az ítélet indokolásában annak okára utalni kell. A felmondás hatálytalanítása iránti perben a munkaügyi bíróságnak azon túlmenően, hogy a felmondás a megszabott módon történt-e, vizsgálnia kell, hogy a felmondás indokolása megfelel-e a valóságnak, illetőleg hogy az nyilvánvalóan alapjául szolgálhat-e a munkaviszony megszüntetésének (MK 95. számú állásfoglalás I/a. pontja). Tisztáznia kell továbbá a bíróságnak azt a kérdést is, hogy a felmondás nem ütközik-e jogszabályi tilalomba vagy korlátozásba (Mt. 29. §). A munkaügyi bíróság azonban az adott esetben nem derítette fel kellő alapossággal a jogvita elbírálásához szükséges tényeket, így elsősorban a felmondás indokainak valóságát és a hivatkozott kollégiumi állásfoglalás szerint értelmezett alaposságát. Elöljáróban rámutat a Legfelsőbb Bíróság arra is, hogy kétség esetén a vállalatot terheli annak bizonyítása, hogy az írásban közölt felmondási ok helytálló-e, vagyis a bizonyítás sikertelenségének a veszélyét a munkáltatónak kell viselnie (MK 95. számú állásfoglalás III. pontja). Ezzel kapcsolatban kiemeli a Legfelsőbb Bíróság, hogy az alperes nem bizonyította minden kétséget kizáró módon azt a tényt, hogy a névtelen levelek egyáltalán léteztek-e. Állítólagos megsemmisítésük folytán létük, pontos tartalmuk, illetőleg küldőjük személye, továbbá az a körülmény, hogy azok a felperessel bármiféle összefüggésben álltak volna, ma már további bizonyítással sem volna megnyugtatóan felderíthető. Minthogy — ezek szerint — az a feltételezésen alapuló indok, hogy a névtelen levelek megírása „minden bizonnyal" a csoport összeférhetetlenségének a következménye, nem alapozza meg a felmondást, ezt a felmondási okot a Legfelsőbb Bíróság kirekesztette az elbírálás köréből. Továbbmenően ez idő szerint az sem bizonyított, hogy F. F.-nek M. I. lakásán tett látogatása és az ott elhangzottak a felperes magatartásával valóban kapcsolatba hozhatók. 162