Nagy Zoltán (szerk.): Munkajogi döntvénytár. Bírósági határozatok 2. kötet, 1976-1978 (Budapest, 1980)

munkaviszony megszüntetésének napját 1976. november hó 13. napjában jelölte meg és kötelezte a felperest, hogy a szabadságát a felmondási idő alatt vegye ki. Felmondását azzal indokolta, hogy a felperes magatartása miatt közvetlen munkahelyén, az osztályon tarthatatlan helyzet alakult ki, amely az egész vállalatra kihatott. A jó viszony kialakítása helyett a felperes a bizalmatlanság légkörének megteremtésére törekedett. Megalapozatlan és a dolgozótársait sértő feljelentéseket tett, ezt koholt bizonyítékokkal igyekezett alátámasztani. Ennek sikertelensége után az osztály dolgozói közül többen rágalmazó levelet kaptak, amely minden bizonnyal a felperes által létrehozott csoport összeférhetetlenségének a következménye. A bizalmatlanság légkörének kialakítása közben odáig jutottak, hogy a csoport egyik tagja az osztályvezetőt rágalmazó kijelentéseket tett, illetve tekintélyét csorbító híresztelésekbe kezdett. A felperes — magatartásbeli hiányosságaiból eredő összeférhetetlensége folytán — alkalmatlanná vált a munkakörének betöltésére. A kollektíva érdeke, a bizalmatlanság légkörének felszámolása a felperes munkaviszonyának felmondását kívánta meg. A felperes panaszt nyújtott be az alperesnél működő munkaügyi döntőbizottsághoz, amely azt határozatával elutasította. A munkaügyi döntőbizottság határozatának indokolása szerint a döntőbizottság tényként fogadta el, hogy a felperes az egyik munkatársát izgatással vádolva, a rendőrségen feljelentette. Ezt maga is elismerte. Az ügyben eljárt és előzetes vizsgálatot folytató nyomozóhatóság viszont megállapította, hogy a vád nem volt igaz és azt szignalizáció formájában szóban közölte az igazgatóval azzal, hogy a rendőrség a vizsgálatot lezárta, mint „alaptalan rosszindulatú feljelentést". A nyomozóhatóság képviselője jelezte, hogy — többek meghallgatása alapján — az osztályon összeférhetetlenség tapasztalható és környezettanulmány alapján közölte, hogy a felperes hasonló cselekedetek elkövetésére hajlamos, ami az összeférhetetlenségét alátámasztja. A névtelen levelekkel kapcsolatban a munkaügyi döntőbizottság annak ellenére, hogy azok megsemmisítésre kerültek, arra az álláspontra helyezkedett; nincs ok azok létének kétségbe vonására. A felperes védett korát illetően a munkaügyi döntőbizottság leszögezte, hogy az senkit sem mentesít az alaptalan feljelentésekkel járó negatív értékítélet alól, de a felperes egyébként is rendelkezik a nyugdíjjogosultsághoz szükséges szolgálati idővel. Ezért a védett kort a döntőbizottság figyelmen kívül hagyta. Mindezek alapján a munkaügyi döntőbizottság megállapította, hogy a „vállalati felmondás helyesen értékelte a tényeket, amikor — annak ellenére, hogy panaszos munkájával elégedett volt — mégis a felmondáshoz folyamodott". A felperes a munkaügyi döntőbizottság határozata ellen keresettel fordult a munkaügyi bírósághoz. Kérte volt munkatársa tanúkénti meghallgatását, hivatkozott védett korára, valamint arra, hogy nem indokolt a szabadság kivétele a felmondási idő alatt. Egyébként kérte a munkaügyi bíróságot, hogy .,a valóságot vegye figyelembe és eszerint hozza meg igazságos döntését". A munkaügyi bíróság jogerős ítéletével a felperes keresetét elutasította. Az ítélet indokolásában a munkaügyi bíróság kifejtette: a felperes maga is elismerte, hogy az egyik munkatársáról olyan tényt hozott a rendőrség tudomására, amely miatt több személyt meghallgattak, amíg a bejelentés alap262