Nagy Zoltán (szerk.): Munkajogi döntvénytár. Bírósági határozatok 1. kötet, 1970-1975 (Budapest, 1977)

Az elutasító határozat megváltoztatása és a felmondás hatályon kívül helyezése érdekében a felperes keresetet nyújtott be a munkaügyi bírósághoz. A munkaügyi bíróság a munkaügyi döntőbizottság határozatát megváltoztatta és a felmondást hatályon kívül helyezte. ítéletének indokolásában megállapította, hogy a felperes az Mt. V. 27. §-a (1) bekezdésének: b) pontja értelmében védettséget élvez, mert 50. életévét betöltötte. A felmondás indokolásában felhozottak a felperes munkaviszonyának megszüntetését nem tették különösen indokolttá. A munkaügyi bíróság jogerős ítélete ellen emelt törvényességi óvás alapos. Az Mt. V. 27. §-a (1) bekezdésének b) pontja szerint csak különösen indokolt esetben mondható fel a munkaviszonya annak a dolgozónak, akinek az öregségi teljes nyugdíjra való jogosultság megszerzéséhez legfeljebb öt éve hiányzik, kivéve, ha a résznyugdíjra jogot szerzett. A felperes a felmondás közlésekor 50. életévét betöltötte, de egymagában ez a körülmény felmondási védettséget nem eredményez. A dolgozók társadalombiztosítási nyugdíjáról szóló, módosított és kiegészített 1958. évi 40. sz. tvr. 2. §-ának (1) bőkezdése szerint öregségi teljes vagy résznyugdíjra jogosult az az 55. életévét betöltött nő, aki a szükséges szolgálati időt megszerezte. A tvr. 3. §-ának (1) bekezdése pedig akként rendelkezik, hogy az öregségi teljes nyugdíjra való jogosultsághoz 25 évi szolgálati idő szükséges. Tévedett a munkaügyi bíróság, amikor kizárólag a felperes életkorát vette figyelembe és megállapította, 'hogy az öregségi teljes nyugdíjra való jogosultság megszerzéséhez kevesebb mint öt éve hiányzik. A munkaügyi bíróságnak vizsgálnia kellett volna, hogy a nyugdíjra jogosult szempontjából mennyi szolgálati idővel rendelkezik a felperes. Erre annál inkább szükség lett volna, mert az alperes által becsatolt kimutatás és a szövetkezeti döntőbizottság határozata szerint a felperes a szükséges szolgálati idővel nem rendelkezik. Mivel a kimutatás csak a felperesnek a munkaikönyvében nyilvántartott idejét tartalmazta, a bíróságnak a szolgálati idő vonatkozásában nyilatkozattételre kellett volna felhívnia a felperest, s amennyiben az az alperes nyilatkozatában foglaltaktól, illetve a munkakönyvébe bejegyzett adatoktól eltér, a Pp. 355. §-ának (2) bekezdése alapján meg kellett volna keresnie a társadalombiztosítási szervet annak közlése iránt, hogy a felperes a felmondás közlésekor mennyi szolgálati idővel rendelkezett. Csak ennek alapján dönthette volna el a bíróság, hogy a felperes munkaviszonyának felmondásánál a „különösen indokoltság" figyelembevétele szükséges vagy sem. A munkaügyi bíróság azonban a jogszabály téves értelmezésénél fogva ezt a körülményt nem tisztázta. Nem tett azonban eleget a munkaügyi bíróság a Pp. 221. §-ának (1) bekezdésében meghatározott indokolási kötelezettségének sem. ítéletében a különösen indokolt eset fennállásának tagadásán kívül nem fejtette ki, hogy a felperes munkaviszonyának megszüntetésével kapcsolatban a felmondásban közölt indokok miért nem felelnek meg — megállapítása szerint — a valóságnak. A jogerős ítélet tehát megalapozatlan és törvénysértő. A helyes döntés meghozatalához — és az ennek alapjául szolgáló tényállás megállapításához 179