Nagy Zoltán (szerk.): Munkajogi döntvénytár. Bírósági határozatok 1. kötet, 1970-1975 (Budapest, 1977)

az anyósa által rendelkezésre bocsátott lakatlan épületet kellett átépítenie, ezért nem helyezkedett el. E nyilatkozatokból megállapítható, hogy a jogellenes elbocsátást követően a felperes meg sem kísérelte a máshol való elhelyezkedést, nem is állott szándékában máshol munkát vállalni. Az pedig a munkajog alapelveivel, e jogok társadalmi rendeltetésének megfelelő gyakorlásával [Mt. 2. § (1) bek.] összeegyeztethetetlen, hogy a felperes olyan időszakra is munkabérben részesüljön, amely időtartam alatt otthon a lakását építette és elhelyezkedni nem is kívánt. A felperes az alperes 1972. május 29-én kelt leveléből tudomást szerzett arról, hogy az alperesnek változatlanul az az álláspontja, hogy a munkaviszonyát megszűntnek tekinti s nem kívánja őt tovább foglalkoztatni. A munkaügyi bíróságnak tehát azt kellett volna vizsgálnia és abban a körben kellett volna bizonyítást lefolytatnia, hogy ez időpontot követően kellő gondosság kifejtése mellett a felperes mennyi időn belül tudott volna elhelyezkedni, és ehhez képest kellett volna megállapítania, hogy mennyi az a kiesett idő, amelyre a felperest megilleti a munkabérének és egyéb járandóságainak megtérítése. Ez az idő azonban nem lehet kevesebb a felmondási időnél, mert az alperes nem származtathat magának abból előnyt, hogy jogellenesen — felmondási idő közbeiktatása nélkül — szüntette meg a felperes munkaviszonyát. Megalapozatlan a munkaügyi bíróság ítélete azért is, mert nem adta indokát, hogy miért kötelezte az alperest 1972. május 13-tól kezdve a kiesett munkabér megfizetésére, annak ellenére, hogy a felperes ezen a napon és még az ezt követő napokon is igazolatlanul volt távol a munkahelyétől. Márpedig az igazolatlan távollét idejére az Mt. 47. §-ának (3) bekezdése értelmében nem jár munkabér. A munkaügyi bíróság ítéletének a kiesett időre eső munkabér összegére vonatkozó megállapítása is megalapozatlan, mert nem szerezte be az annak kiszámításához szükséges adatokat, és nem a 7/1967. (X. 8.) MüM sz. rendelet 7—10. §-aiban részletezett számítás szerint határozta meg a felperes átlagkeresetét, hanem ehelyett elfogadta a munkakönyvi bej egy^ zést, amely szerint a teljesítménybérben dolgozó segédmunkás felperes havi keresete 1400 forint volt. A munkaügyi bíróság a felperes által megítélni kért családi pótlék tekintetében sem folytatott le bizonyítást, nem tisztázta, hogy a társadalombiztosítási szerv mely időpontig és milyen összegű családi pótlékot folyósított a felperesnek, illetőleg hogy egyáltalán megszűnt-e a családi pótlék folyósítása. A munkaügyi bíróság a tényállás felderítésére vonatkozó kötelességének akkor tett volna eleget, ha vizsgálta volna, hogy milyen összegű családi pótlék illeti meg a felperest, valóban elesett-e ettől azért, mert az alperes jogellenesen szüntette meg a munkaviszonyát, nem részesült-e az anya családi pótlékban a gyermekek után, s volt-e akadálya annak, hogy az anya saját jogán érvényesítse a családi pótlék iránti igényt. Ha ennek akadálya nem volt, az alperest a családi pótlék megtérítésének kötelezettsége nem terheli. A felperesnek a kiesett családi pótlók iránti igénye is csak arra az időtartamra áll fenn, amely alatt őt elhelyezkedési kötelezettség nem terhelte. A munkaügyi bíróság ezt az időtartamot 1972. november 15-ig állapította meg, erre az időre ítélte meg a felperes kiesett munkabérét, a csa147