Nagy Zoltán (szerk.): Munkajogi döntvénytár. Bírósági határozatok 1. kötet, 1970-1975 (Budapest, 1977)

Az alperes a kérelmet az 1972. május 29-én kelt levelében elutasította, fenntartva azt az álláspontját, hogy a felperes munkaviszonya három napot elérő igazolatlan távollét folytán a szerződés alapján megszűnt, s ezért a felperest felmondási időre eső munkabér nem illeti meg. A felperes panasza folytán az alperesnél működő szövetkezeti döntőbizottság is foglalkozott az üggyel és az 1972. november 15-én hozott határozatával a panaszt elutasította. Az elutasító döntés után a felperes keresetet nyújtott be a munkaügyi bírósághoz. A munkaügyi bíróság ítéletében kötelezte az alperest, hogy a felperest eredeti munkakörében tovább foglalkoztassa, fizesse meg az 1972. május 13-ától november 15-ig terjedő kiesett időre eső 8400 forint átlagkeresetét, továbbá az 1972. május 1-től december 31-ig terjedő időre elmaradt 2500 forint családi pótlékot. A munkaügyi bíróság ítélete ellen emelt törvényességi óvás alapos. A felperes harminc napnál hosszabb tartamú határozott időre létesített munkaviszonya határozatlan időre szólóvá alakult át annak folytán, hogy a munkaszerződésben meghatározott időtartam letelte után az alperes tovább foglalkoztatta [Mt. V. 21. § (3) bek.]. Munkaviszonyát az Mt. 26. §-ának (1) bekezdése értelmében csak felmondással lehetett volna egyoldalúan megszüntetni, mert a munkáltató részéről a munkaviszony azonnali hatályú megszüntetésének csak fegyelmi büntetésként van helye [Mt. 30. § (1) bek.J, valamint abban az esetben, ha a munkaszerződés teljes egészében érvénytelen [Mt. V. 20. § (1) bek.]. A munkaviszony megszüntetésére vonatkozóan ettől eltérően a felek sem rendelkezhettek a szerződésükben, következésképpen a munkaszerződés abban a részében, amely három napot meghaladó igazolatlan távollét esetére a szerződés megszűntét mondja ki, érvénytelen [Mt. 22. § (3) bek.]. Az alperes tehát jogellenesen szüntette meg a felperes munkaviszonyát, ennek pedig az a következménye, hogy a felperest olyan helyzetbe kell hozni, mintha a munkaviszonya meg sem szűnt volna [Mt. 31. § (1) bek.]. Meg kell téríteni az elmaradt munkabérét és egyéb járandóságait, nem kell azonban megtéríteni a munkabérnek és az egyéb járandóságnak azt a részét, amely máshonnan megtérült, vagy kellő gondosság mellett megtérülhetett volna [Mt. V. 33. § (1) bek.]. A felperest tehát munkaviszonyának jogellenes megszüntetése esetén is terhelte elhelyezkedési kötelezettség, s ha ennek az adott körülményekhez képest elvárhatóan nem tett eleget, a munkáltató alperes termelőszövetkezet sem köteles arra az időre eső kiesett munkabért és egyéb járandóságot megtéríteni, amely idő alatt kellő gondosság kifejtése mellett máshol történő elhelyezkedéssel a keresetvesztesége és az egyéb járandóságainak elvesztése megtérült volna. A munkaügyi bíróság a felperes elhelyezkedési kötelezettségét a szövetkezeti döntőbizottság határozata meghozatalának időpontjától, 1972. november 15-től állapította meg, azonban az elhelyezkedési kötelezettség időpontjának megállapításakor nem értékelte, illetve figyelmen kívül hagyta a felperes feleségének a szövetkezeti döntőbizottság 1972. november 15-én tartott tárgyalásán tett azt a nyilatkozatát, amely szerint a felperes azért nem tudott elhelyezkedni, mert a lakásuk építésével foglalkozott. A munkaügyi bíróság előtti tárgyaláson maga a felperes is úgy nyilatkozott, hogy 146