Nagy Zoltán (szerk.): Munkajogi döntvénytár. Bírósági határozatok 1. kötet, 1970-1975 (Budapest, 1977)

Ez az előadás — tényként történő megállapítása esetén — nem közömbös. A Legfelsőbb Bíróság kialakult ítélkezési gyakorlata szerint, ha a dolgozó az üzemi balesetből (foglalkozási betegségből) eredő munkaképességcsökkenése miatt rokkantsági nyugállományba kerül, a megmaradt munkaerejét azonban munkavállalással hasznosítja, s ezért meghatározott időn at keresetvesztesége (jövedelemkiesése) nincs, a balesettel (foglalkozási betegséggel) okozati összefüggésben később bekövetkező keresetvesztesége (jövedelemkiesése) megtérítése iránti igényének az Mt. 5. §-ának (1) bekezdésében meghatározott elévülési ideje akkor kezd el folyni, amikor a munkaképesség-csökkenése, illetőleg a munkaképtelensége első ízben vezet keresetkiesésben (jövedelemkiesésben) megmutatkozó károsodásra. A Legfelsőbb Bíróság által korábban adott elvi iránymutatás nyomán kialakult ítélkezési gyakorlat szerint az üzemi balesetre (foglalkozási betegségre) alapított járadékigény elévülését illetően különböztetni kell a keresetkiesésben megmutatkozó károsodásnak egymástól viszonylag elkülönülő szakaszai között. Ennek megfelelően az elévülés szempontjából önálló igénynek kell tekinteni — egyebek mellett — az átlagkereset és a rokkantsági nyugellátás különbözetének megtérítése iránti igényt is. Ez az igény az elévülés szempontjából egységes, tehát azon belül az elévülési idő nem az egyes havi járadékrészletek esedékessé válásától kezd el folyni, hanem a rokkantsági nyugállományba helyezés időpontjától. Előfordul azonban, hogy a rokkantsági nyugállományba helyezett dolgozó — mint az adott esetben — a megmaradt munkaerejét munkavállalással hasznosítja, s ennek folytán meghatározott időn át keresetvesztése {jövedelemkiesése) nincs, mert a rokkatsági nyugállományba helyezése után elért keresete (jövedelme) és a nyugdíja együttesen eléri az üzemi balesete (foglalkozási betegsége) előtti átlagkeresetét. Később azonban a dolgozó — rendszerint az egészségi állapotának romlása folytán — a munkavégzést megszünteti s a volt munkáltatóval szemben igényt támaszt a keresetveszteségének (jövedelemkiesésének) megtérítése iránt. Ez az igény — minthogy a jogosultnak korábban kára nem volt — akkor válik esedékessé, amikor a munkaképesség-csökkenése, illetőleg munkaképtelensége első ízben vezet keresetkiesésben (jövedelemkiesésben) megmutatkozó károsodásra. Ettől az időponttól kezd el tehát folyni az igénynek az Mt. 5. §-ának (1) bekezdésében meghatározott elévülési ideje. Ezt az állásfoglalást indokolja az a tény is, hogy a dolgozót kárenyhítési kötelezettség terheli. Abból a körülményből pedig, hogy a kárenyhítési kötelezettségének eleget tett, hátránya nem származhat. A most kifejtettek irányadók akkor is, ha a dolgozó a rokkantsági nyugállományba helyezését követően nem azonnal, hanem a körülmények által indokolt későbbi időpontban, de rövid időn belül vállal a megmaradt munkaképességének megfelelő munkát. A felperes kezdettől fogva azt adta elő, hogy a korábbi havi 3200 forintos átlagkeresetéhez képest őri beosztásában 2200 forintot keres és 1019 forint rokkantsági nyugdíjat (esetleg járadékot) kap. Ehhez képest a bíróságnak — amennyiben ezek az adatok bizonyítás felvétele után is helytállónak mutatkoztak volna — arra a következtetésre kellett volna jutnia, hogy a felperesnek 1963. január 1. óta keresetkiesése nincs, kára nem keletkezett, igénye tehát nem évült el, hanem idő előtti. Ez az állásfoglalás pedig azért jelentős, mert a törvényességi óvással támadott jogerős ítélet 122