Nagy Zoltán (szerk.): Munkajogi döntvénytár. Bírósági határozatok 1. kötet, 1970-1975 (Budapest, 1977)

megszerzését nem biztosította, így szakmunkás-képesítés hiányában csökkentett munkabérért kellett dolgoznia. Az alperes a kereset elutasítását kérte. Előadta, hogy a felperes 1972. augusztus 17-én felmondás nélkül távozott és kifejezetten tudomásul vette a „kilépett" munkakönyvi bejegyzést. A felperes alkalmaztatására 1969ben úgy került sor, hogy előző munkahelyéről is „kilépett" munkakönyvi bejegyzéssel távozott, és így órabércsökkentésről nem is lehetett szó. Egyébként a belépése idején a felperes a szakmunkási órabérnek is megfelelő 7,50 forintot kapott, távozáskor pedig az órabére 9,90 forint volt. Az alperes előadta, hogy a felperes keresete minden jogalapot nélkülöz, és mivel kilépése óta több mint egy év telt el, panasza elévült. A munkaügyi bíróság a pert megszüntette. A végzésnek indokolása szerint „a felperes kereseti kérelme az Mt. 5. §na alapján elkésett". A munkaügyi bíróság jogerős végzése ellen emelt törvényességi óvás alapos. A munkaügyi bíróság figyelmen kívül hagyta a Pp. 349. §-ának (2) bekezdésében foglaltakat, amely szerint a munkaügyi vitában a munkaügyi döntőbizottság határozata ellen a jogosult keresettel fordulhat a munkaügyi bírósághoz. A perbeli esetben a kereset benyújtását nem előzte meg munkaügyi döntőbizottsági határozat, mert a felperes panaszát a munkaügyi döntőbizottság nem határozatban bírálta el, hanem csak a döntőbizottság elnökétői kapott elutasító értesítést. Ezt észlelve, a munkaügyi bíróság akkor járt volna el helyesen, ha a keresetlevelet panaszként történő elbírálás végett a munkaügyi döntőbizottsághoz átteszi. A perindítás hatályának beállása következtében, figyelemmel a felperes képviselőjének a jogban való járatlanságára, a bíróságnak mindenekelőtt a kereseti kérelmet kellett volna — megfelelő tájékoztatás mellett — tisztáznia. Ennek megtörténte után lehetett volna a Pp. 157. §-ának a) pontja alapján a pert megszüntetni és a 129. §-ának (1) bekezdése szerint a keresetlevelet a munkaügyi döntőbizottsághoz áttenni. A munkaügyi bíróság végzésének indokolásából megállapíthatóan a bíróság „érdemi" álláspontja is törvénysértő. Az Mt. 5. §-a szerint ugyanis a munkaviszonyból folyó igény három év alatt évül el. A perbeli iratokból megállapítható, hogy a felperes a munkaviszonyát 1972. augusztus 17-én szüntette meg és ezt követően a felperes anyja 1973. december 13-án — tehát jóval három éven belül — panasszal fordult a munkaügyi döntőbizottsághoz. E ténybeli adatokra tekintettel fel sem merülhet, hogy a perben érvényesíteni kívánt követelés elévült. (M. törv. I. 10 081/1975. sz.) 6. Nem tekinthető tévesen kifizetettnek az olyan munkabér vagy egyéb díjazás, amelyet a vállalat jogerős marasztaló ítélet alapján fizetett ki, utóbb azonban perújítás vagy törvényességi óvás folytán az ítéletet megváltoztatták vagy hatályon kívül helyezték és a bíróság a dolgozó keresetét elutasította. Ez esetben a vállalat a jogalap nélkülivé vált kifizetés visszakövetelése iránti igényét az elévülési időn belül érvényesítheti [Mt. 5. § (1) bek., Mt. V. 68. §]. Az alperes főigazgatója 1974. július 11-én 6514 forint visszafizetésére szólította fel a felperest. Ezt az összeget a munkaügyi bíróság ítélete alapján átlagkereset és a családi pótlék címén fizette ki a felperesnek. Az íté118