Mátyás Miklós (szerk.): Katonai büntetőjogi döntvénytár. Bírósági határozatok. 1973. január-1978. október (Budapest, 1979)

A katonai bíróság az I. r. és a II. r. vádlottakat 2—2 rb. kényszervallatás bűntette miatt vonta felelősségre és szabadságvesztésre ítélte. A tényállás szerint a vádlottak rendőrnyomozói beosztásban teljesítettek szolgálatot és elöljáróik utasítására részt vettek egy rablás tettesei felkutatására irányuló nyomozásban. A helyszíni szemle befejezése után megkezdték az időközben előállított írástudatlan és láthatóan gyengeelméjű sértett kihallgatását. Ennek során durván kiabáltak vele és letartóztatással fenyegették. Több rendőr jelenlétében huzamosabb időn keresztül folytatott igen agresszív, fenyegető hangnemű meghallgatás során a primitív sértett megijedt és a bűncselekményben való részvételét elismerte annak ellenére, hogy a cselekményt nem ő követte el. A vádlottak ezek után tovább folytatták a sértett kihallgatását az előző módszerrel, abból a célból, hogy a cselekményben részt vevő társait is nevezze meg. A sértett a további fenyegetések hatására testvérét, valamint annak 11 éves fiát jelölte meg tettestársaként. A vádlottak ezek után a gyermeket is kihallgatták. Ennek során arra törekedtek, hogy az olyan vallomást tegyen, amely szerint az apja is részese volt a rablásnak. Közben a gyermekkorút többek között azzal is fenyegették, ha nem mondja meg, hová rejtették el a rablott pénzt, megbilincselik, majd javítóintézetbe vitetik. A további kikérdezését azonban a gyermek erős zokogása — összeroppanása — miatt nem tudták folytatni. A rablás károsultja által adott személy leírások egyike sem volt azonban ráülő a gyermekkorú sértettre, ezért a vádlottak az említett fenyegetések ismétlésével a sértettet most már arra hívták fel a már említett módszerrel, hogy a cselekmény elkövetőjeként más személyt jelöljön meg. Erre az félelmében egy másik gyermekkorú személyt említett. Pár nap múlva, amikor egyértelműen megállapítást nyert, hogy ez a gyermekkorú sértett sem lehetett a bűncselekmény helyszínén, a vádlottak a sértettet ismételten agresszíven kihallgatták, aki ennek hatására ekkor egy harmadik személyt jelölt meg a bűncselekmény elkövetőjeként. A vádlottak magatartása folytán kicsikart beismerő vallomások alapján az illetékes járási ügyészség az első sértett, annak a testvére és a harmadik alkalommal megjelölt személy ellen vádat is emelt rablás elkövetése miatt. E három sértett a vádlottak cselekménye miatt több hónapon keresztül előzetes letartóztatásban volt addig, amíg a valódi tettesek személyére fény nem derült. A védelem a fellebbezési tárgyaláson arra hivatkozott, hogy a vádlottak magatartása bűncselekményt nem valósított meg, mert azok a sértettekkel csupán „igen határozottan" léptek fel, ez pedig önmagában nem tekinthető olyan törvényellenes eszköznek, amely a kényszervallatás bűntette megállapításának alapjául szolgálna. Fizikai erőszakot pedig — amely a védelem álláspontja szerint bűncselekményt képezhetne — nem alkalmaztak, ezért mindkét vádlott felmentését indítványozta. A Legfelsőbb Bíróság a védői érvelést alaptalannak találta. A Btk. 146. §-ában írt bűncselekményt az a hivatalos személy követi el, aki vallomás vagy nyilatkozat kicsikarása céljából törvényellenes eszközt alkalmaz. Ez pedig nem feltétlenül azonos a fizikai bántalmazással. Kétségtelen, hogy a tapasztalatok szerint a törvényellenes eszköz alkalmazása legtöbbször bántalmazás vagy más fizikai kényszereszköz alkalmazásában áll. Lehetséges azonban számos más, olyan kihallgatási módszer is, amelynek 123