Katolikus Főgimnázium, Csíkszereda, 1942

10

csak puszid társaséneklési alkalommá zsugorodik, mert ott a magyar népdalnak eszmei tartalmáról, szerkezetéről, belső szépségeiről és éppen a magyar faji tulajdonságokat magukban hordozó elemeiről vajmi kevés szó esik.

Ezek a vitathatatlanul jószándéku és őszinte hazafiasságtól fűtött oktatók a hallás utján történő elsajátítás és továbbadás szánalmas módszerével a legteljesebb dilettantizmusba fullaszlják a reájuk bízott ifjúság zenei nevelését. Kólaismeret nélkül, — hallás után — felük* lesen és hibásan megtanult népdalokat a becsúszott hibákkal adnak tovább egy olyan közösségnek, melynek tagjai majd ezt a valójából kiforgatott torz magyar népdalt viszik el a szélrózsa minden irányába. (Magam js — nem egyszer — tapasztaltam ennek igen káros ki* hatását. Megdöbbentett amikor meghallottam, mi lett a „Csitári hegyek alatt“, a „Kis kertemben uborka“ és több más népdalunkból.)

Itt a jóakarat, a megtanításra szánt anyag helyes és intézményes kiválasztása még nem elegendő. Az anyag megtanítását szakember* nek, szakszerűen kell elvégezni. Inkább sehogyan sem, mint rosszul tanítsunk, mert „szentnek kell tartanunk a gyermek érintetlen lelkét, amit abba ültetünk, minden próbát kiálljon. Ha rosszat ültetünk bele, megmételyeztük egész életére.“4)

Maradjunk azonban annál a kérdésnél, amely a zenének a középiskolában való rendszeres, intenzív tanítását célozza. Itt ismét Kodály Zoltán szavaival szólok : „A zene nevelőerejének felhaszná* lásával nemcsak a németek járnak messze előttünk, hanem még déli és keleti szomszédaink is elébünk kerültek.“6)

Ha ennek 'ellenére mégis látunk egyik*másik középiskolánál figyelemreméltó eredményt, azt — a zenetanár érdemeinek elismerése mellett — az illető intézet igazgatójának lehet tulajdonítani, akinek esetleg szívügye a magyar zenekultúra kérdése s mint ilyen, bizonyos lehetőséget biztosit zenetanárának, hogy az a tantervszerü minimális óraszámon kívül is „hozzájuthasson“ növendékeihez. Ezzel azonban még nincs megoldva a magyar ifjúság egyetemes zenei nevelésének ügye, mert igy az intézeti kórus 50 — 60 kiváltságos tanulója részese lesz ugyan egy bizonyos fokú zenei neveltségnek, de ugyanakkor a másik többszáz (nem énckkarista) ifjú kikapcsolódik „a nemzet nagy lelki közösségéből“. Ezeknek már nem lesz zenei anyanyelvűk, nem* zeti műveltségűkben pedig többé sohasem pótolható ür támad.

Az óvoda és elemi iskola zenei nevelésének vétkes elmulasz* tása után a középiskola nyújthatná a még egyetlen és utolsó alkalmat, hogy ifjúságunk megismerkedhessék a magyar muzsikával, avval a