Katolikus Főgimnázium, Csíksomlyó, 1905
99 Azon jóakaratu támogatás után, melyben az én kedves kar- társaim részesítettek, a köszönésen és liálakifejezésen kívül csak egy kérelmem és egy nyilatkozatom lehet. Kérelmem odaii ányúl, hogy az eddig tapasztalt bizalmat és támogatást továbbra is kérjem, amíg szerencsés leszek önökkel együtt dolgozni. Nyilatkozatom meg abból áll: hogy én mint megcsontosodott 30 éves tanár és igazgató már más ldhni sem tudnék, mint a milyennek megismertek. Legfőlebb jobb szeretnék lenni, rosszabb semmi esetre sem. Azt az egyenességet, nyíltságot és kollegiálitást, mely cselekedeteimben eddig irányított, jövőre is Ígérni és biztosítani merem. Most már az én kedves volt tanítványaim felé fordulok akiknek nevében elhangzott üdvözletre gondolva, azon tapasztalati tény jut eszembe, hogy az ifjúkori behatások kitörölhetetlen nyomokat hagynak a lélekben. Ki ne emlékezne vissza arra az iskolára, amelyben elemi ismereteit szerezte és arra a középiskolára, amelyben ismeretanyagát kibővítette, látókörét kiszélesítette és akaraterejének, jellemének kialakulását érezni kezdette ? Sajátságos, hogy mikor az iskolára gondolunk, nem az épülettel, nem annak felszerelésével, hanem rendszerint a benne működő tanítóval, tanárral kapcsolódnak emlékezetünk képzetei. Ezen jelenség is igazolja annak a mondásnak igazságát, hogy az iskolának a lelke a tanitó. A legtökéletesebb iskolai felszerelés is csak élettelen holt tárgyak gyűjteménye, azokba lelket a tanító, a tanár lehel. Volt tanítványaim nevében hozzám szívélyes szavakat intézett szónokuk nyilatkozatai is azt tanúsítják, hogy az ő emlékeik is nem az intézet külsejével és berendezésével, hanem annak leikével, a tanárral állanak élénk összeköttetésben. Ha rájuk nézve ezen kapcsolat emlékei kedvesek, rám nézve becseseknek mondhatók. Azért becsesek, mert a boldogságnak alkotó elemei lettek. A költő szavai szerint ugyanis : „A boldogsághoz nem elég egyedül a jelen, a múlton épül az s az emlékezeten“. Ne vegyék rossz néven az én kedves volt tanítványaim, ha őket már csak mint a múlt emlékeit tekintem, mert csak az én nézőszempontomból a múlt emlékei, még pedig olyan emlékei, hogy a hányszor látom őkel, velők érintkezem, mindig bizonyos fokú büszkeségérzet villan meg belsőmben azon gondolatra, hogy talán nekem is van egy szemernyi részem ab7*
