Katolikus Főgimnázium, Csíksomlyó, 1902
12 Apafi erre okt. 21-ére Gyulafehérvárra hitta a rendeket. Ezen s valamint a következő országgyűlés is egyike volt a legzajosabbaknak. Nem volt elég, hogy a török folytonos követelései elviselhetlenek voltak, hanem a rendek közt is magasan fellobogott az elkeseredés lángja; szenvedélyesebbnél szenvedélyesebb jeleneteknek voltak tanúi mindnyájan. Hanem a zajos országgyűlésnek, melyen mind végig kiváló szerepet játszott Teleki, mégis volt annyi eredménye, hogy a tanácsosok és a rendek a haza szorongatott perczeiben szorosabban simultak egymáshoz. De lássuk ezen országgyűlés lefolyását. Szomorúan gyűltek fel a rendek a tanácsterembe, szomorúan kezdék meg a tárgyalásokat, mert immár jól látták, hogy a török a rendszeres behódoltatással egyenesen Erdélyt akarja birtokába keríteni, egyre-másra kívánván azon területeket átengedését, melyek pedig a meghó- dolt területekhez sohasem tartoztak. Hiszen eltekintve a többi jogtalan foglalástól, melyeket Erdély még a legnagyobb áldozatok árán sem tudott megakadályozni, a Kucsuk követelésének teljesítése esetében nemcsak Szilágy-Cseh, Sebesvár, Gyalu, Kővár, Kolozsvár, Besztercze, Bethlen vesztek volna el, hanem mindenekfelett a gazdag sóbányák is, melyek Erdély jövedelmének kiapadhatlan forrását képezték. Nem csoda, ha ennek hírére annyira megdöbbentette a rendek, hogy mindnyájan földre sütötték szemeiket és könnyeztek.1) Hiszen ez idő szerint csak egyetlen bará- tuk volt, a török, mert a német mindig csak biztatta, de cserbenhagyta s ime most kitűnt, hogy ezen egy barátuk is romlásukra tör. Ezt meg kellett akadályozni. Határozatba ment, hogy a három nemzet követsége kérje meg annak elengedését. Ha nem sikerül, meg kell várni a legrosszabbat s ha pedig a szükség úgy kívánja, jobb hősi halállal esni el a csatatéren. Mások azonban az egész dolognak nem tulajdonítottak valami nagy fontosságot, s az egészet az írnok hibájának tartották, ki szívesen irta be az említett területeket. A követségbe némi vita után Nemes Jánost, kit ’) „Defixis omnes in terram oculis alter alterum intuentes lachrymis abluebamus genas nec immerito“, panaszkodik Bethlen J., II. 184, 185. 11.
