Csendes Percek, 1990 (38. évfolyam, 1-6. szám)

1990-01-01 / 1. szám

SZOMBAT, FEBRUÁR 17. —Olvassuk: EF. 4:1-12.

„íme az ajtó előtt állok és zörgetek; ha valaki meghallja az én szómat és megnyitja az ajtót, bemegyek ahhoz, és vele vacsorátok és ő énvelem.” (Jel 3:20)

Konfirmációm után egy héttel csatlakoztam egyházunk ifjúsági csoportjához. Bemutatásom után a vezető bejelentette, hogy vasárnapi iskolai tanítókra van szükség, és kérdezte, hogy ki jelentkezik erre a szolgálatra. Négy fiatalember neve került szóba, de egyik sem vállalta. S akkor valami nyugtalanságot éreztem szívemben, hogy talán nekem kellene vállalni. Imádkoztam: „Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem?” A nyugtalanság tovább zaklatott. S akkor valaki kiejtette az én nevemet. A következő vasárnap elmentem a gyermek istentiszteletre. Egy tanító fogadott és átadott egy énekeskönyvet, hogy abból tanítsam a gyermekeket énekelni. Ekkor megkérdeztem magam: Hogyan tudnám én ezeket a gyermekeket tanítani? Imádkoztam egy percig. S akkor megint hallottam Isten szavát, amint hozzám beszélt, rám bízva az a felelősséget, hogy tanítsam ezeket a gyermekeket. Megnyitottam a szívemet Isten szavára válaszul, és elfogadtam az Úr hívását.

Most, 30 évvel később még mindig tanítom gyülekezetem gyermekeit. Isten adta ezt a lehetőséget, amikor felajánlottam magamat szolgálatra. Amikor azon kezdek gondolkodni, hogy nyugdíjba megyek, barátaim azt mondják: Ellenkezőleg! Maradj és folytasd! Szükségünk van olyanokra, akik felajánlották magukat, hogy tanítanak, hogy evangélizálnak, dicséreteket énekelnek.

IMÁDKOZZUNK: Uram, köszönöm, hogy nem engedted, hogy elpártoljak tőled, amikor Te zörgettél szívem ajtaján. Ámen.

— Amikor szív szerint felhasználjuk magunkat, Isten fel fog minket használni az Ő szolgálatára. —

Mills 0. József (Accra, Ghana)

50