Csendes Percek, 1990 (38. évfolyam, 1-6. szám)

1990-01-01 / 1. szám

KEDD, FEBRUÁR 13. — Olvassuk: Zsolt. 94:17-19.

„Mikor megsokasodtak bennem az én aggódásaim, a Te vigasztalásaid megvidámították az én lelkemet.” (Zsolt. 94:19)

Csak két nappal anyám halála előtt történt. Ágya mellett állottam. Egyszercsak rám nézett mosollyal az arcán, és ezt mondta: „Lillikém, hallottad?” „Mit édesanyám?” — kérdeztem. „Az angyalokat. Az ágyam végénél énekeltek.” Tudtam anyám nem fog meggyógyülni. De azt is teljesen hittem, hogy Isten előre betöltötte szükségemet. Megvigasztalt, hogy minden jó lesz. Amily bizonyos vagyok afelől, hogy lélegzem, oly bizonyosan tudom, hogy Isten küldte el angyalait, hogy anyámat felövezzék az útra. Az angyaloknak jönni kellett, hogy a félelem meg ne ragadja szívét, hogy örömben, boldogságban menjen haza. Dicsérd az Urat, hogy ilyen csodálatos az Ő szeretete és gondviselése! És ebben nemcsak azokat is, akik hátra maradva, megszomorodnak, kiknek szívében üresség-érzés támad.

Milyen igazak a zsoltáíró szavai: „Mikor megsokasodtak énbennem az én aggódásaim, a Te vigasztalásaid megvidámították az én lelkemet.” Minket is biztatnak e szavak. A mi kis belső világunk, mint a nagy világ, tele van nyugtalansággal, viszállyal, gondolataink összekuszálódnak, de van kihez menekülnünk. Istenünknél nemcsak vigasz, béke, tanács, de gyönyörűségek vannak. Nagy különbség van a mennyei és földi vigasz között. Xerxes nagy jutalmat ígért annak, ki új élvezetet mutat neki. De nekünk elég a Lélek vigasza. Felűdíti szívünk.

IMÁDKOZZUNK: Istenein, egyetlen gondolatom is oly csúnya tud lenni, szivedet bántó. Jaj, mennyi támad fel bennem. Bocsáss meg. Kezed ne vesszővel sújtson. Kegyelmezz. Ámen.

— A Szentlélek a mi erőnk és vigaszunk. —

Lillian H. Bryant (North Carolina)

46