Csendes Percek, 1990 (38. évfolyam, 1-6. szám)

1990-01-01 / 1. szám

SZERDA, JANUÁR 31. — Olvassuk: Ámos 7:10-15.

„De elhívott engem az Úr a nyáj mellől és mondta nekem az Űr: Menj el és prófétálj...” (Ámos 7:15

Meglepődtem, amikor egy fiatal barátnőm, aki nemrégen fejezte be az egyetemet, közölte velem, hogy tovább folytatja tanulmányait azért, hogy pap lehessen. Úgy ismertem őt, mint egy nagyon komoly és buzgó templomos tagot, de hogy elkötelezettsége ennyire odaadó, azt nem sejtettem. Amikor megkérdeztem miért választotta ezt a tanfolyamot, ezt válaszolta: „Őszintén szólva, úgy érzem, hogy ez a döntés nem tőlem származott.” Áldott alkalom, öröm volt hallani valakit, aki elismerte, hogy életét Isten irányítja, hogy Isten olyan útra vezette, amire ő nem is gondolt.

Valamikor régen, hasonló vezetésben volt része Ámos prófétának. Mint csordás, meg volt elégedve sorsával, mégis feladta nyugalmas életét, mert érezte, milyen nagy szükség van arra, hogy Isten igéjét hirdesse. Sokszor az Úr olyan cselekményekben használ fel bennünket, amelyekre nem számítottunk, sőt különösképpen nem is kívántuk, mert kényelmetlen vagy zavaró volt részünkre. Igazi elkötelezettség az, ha cselekesszük, amiről úgy érezzük, hogy Isten akarata számunkra. Ha Isten gyermekei vagyunk, az Ő akaratát kell, hogy keressük és végezzük az Ő munkáját. Ahogy a mi Urunk, Jézus Krisztus mondotta János 4:34-ben: „Az én eledelem az, hogy annak akaratát cselekedjem, aki elküldött engem és az Ő dolgát elvégezzem.” Istennek Ámos és általában prófétái számára kettős megbízása volt: ítélethirdetés a nép bűne miatt és kegyelem hirdetés, hogy Isten megbocsát a megtérőknek. A mai prófétáknak, igehirdetőknek, bizonyságtevőknek is ez a feladatuk.

IMÁDKOZZUNK: Ámos próféta Istene, segíts bennünket, hogy mindig megérezzük, tudatosítsuk a Te akaratod és sohase keressünk önző kifogásokat. Ne akarjuk azt kikerülni. Jézus Krisztus nevében. Ámen.

— Vajon keressük-é Isten akaratát életünk számára? —

Whiteford Cameron J. (Lanarkshire, Skócia)

33