Csendes Percek, 1989 (37. évfolyam, 6. szám)

1989-11-01 / 6. szám

SZOMBAT, NOVEMBER 25. — Olvassuk: Róm. 10:5-11.

„De hát hogyan hívják segítségül azt, akiben nem hittek? Hogyan higgyenek pedig abban, aki felől nem hallottak?”

(Róm. 10:14)

Sohasem járt templomba, de apám egy nagyon jó ember volt. Ma volt a temetése. Emlékeimben felidézódött gyermekkorom, különösen az, amikor szomszédunk hívott, hogy menjünk vele a közeli metodista templomba. Szüleim nem voltak hajlandók, de engedték, hogy én elmenjek. Nagyon mélyen érintette életemet Krisztus szeretetének megismerése és alig vártam, hogy szüleimmel megosszam ezt a tapasztalatot. Apám minden palástolás nélkül tudtomra adta, hogy erről a vallási butaságról ne beszéljek többet neki. Nem volt könnyű megtartani ezt az utasítást.

Apám továbbra is lelkiismeretesen és szorgalommal végezte a munkáját, törődött a családjával, segítette a szükséget szenvedőket. Soha nem volt hajlandó templomba menni, habár mint felnőtt is próbálkoztam megosztani vele, hogy nekem mit jelent Jézus. Sablonos volt válasza: „Nincs Isten. Ha meghaltál, akkor meghaltál és kész.” Nyugtalan szívvel azon töprengek, hogy vajon gyökeret vert-e benne az, amit mondtam neki? Küldött-e Isten számára egy olyan tanúskodót, akinek sikerült hitre vezetni őt? Nem tudom. Csak azt tudom, hogy jó ember volt. Ma temettük el. De azt is mondom: „Boldogok, akik úgy temetik szeretteiket, hogy jeleket láttak már halottaiknak földi életében, melyek arról beszélnek, hogy elfogadták Isten bűnbocsátó kegyelmét.

IMÁDKOZZUNK: Uram, segítsél, hogy állhatatos tanúskodóid lehessünk, akár látjuk az eredményét, akár nem. Növeljed bizalmunkat szeretetedben azok felől, akik kedvesek nekünk, élnek vagy meghaltak. Ámen.

— Még a legjobbaknak is közöttünk szüksége van Istenre. —

Peggy A. Peterson (Missouri)

27