Csendes Percek, 1988 (36. évfolyam, 2-3. szám)

1988-05-01 / 3. szám

PÉNTEK, MÁJUS 27. — Olvassuk: Lukács 9:10-17.

A tanítványok ezt mondták neki: „Bocsásd el a sokaságot, hogy elmenvén a körülvaló falvakba és majorokba megszálljanak és eledelt találjanak, mert itt puszta helyen vagyunk.” (Lukács 9:12)

Mennyire hasonlítunk a tanítványokhoz, — mintha nem is ők, hanem mi mondtuk volna a fenti szavakat. — Mennyi körülöttünk a hajléktalan és éhező ember, — a magára hagyott gyermek, akinek senkije nincs, — a széthullott család és a magánosán szenvedő beteg, a szerencsétlen utca-lakók. És hányszor hangzik el a mi ajkunkról is: hát törődjenek magukkal, — vagy gondoljon rájuk más, — nekem elég a magam baja... De Jézus szava hozzánk is ugyanaz, mint a tanítványokhoz és cselekvésre szólít. Nincs mentség, nincs kibúvó, — ha akarunk segíteni, mindig megvan rá a mód, a lehetőség. Az előfeltétel az, hogy mindenünket, amink van az Úr Isten ajándékának tekintsük és készek legyünk bármely pillanatban az Ő szolgálatára felajánlani. Ha valóban Krisztus követőjének tekintjük magunkat és hűségesen azok is akarunk maradni, akkor nem utasíthatunk el senkit, aki segítségre szorul. A krisztusi szeretet által vezetett szív mindig megtalálja az irgalmas cselekvés módját és a segítés Krisztusnak végzett szolgálat lesz.

IMÁDKOZZUNK: Örökkévaló Isten, megváltjuk előtted, hogy sokszor mondunk nemet, amikor segítenünk kellene. Könyörgünk, bocsásd meg önzésünk és könyörülő kegyelmeddel taníts meg bennünket a segítés szolgálatára, hogy méltók legyünk a keresztyén névre. Ámen.

— Krisztusban mindenki testvérem, akin segíteni kell. —

Nancy R. Best (Észak-Karolina)

29