Csendes Percek, 1988 (36. évfolyam, 2-3. szám)

1988-03-01 / 2. szám

„Sőt magunk is halálra szántuk magunkat, hogy ne bizakodnánk mimagunkban, hanem Istenben, Aki feltámasztja a holtakat.” (2Kor 1:9)

„Amikor Pál apostolra gondolok, úgy képzelem el őt, mint egy „rugalmas” személyt, aki minden körülménnyel megbirkózott az életben. Mégis Pál azt írta a korinthusbelieknek, hogy — mintegy ereje fogytán — halálra szánta magát, vagyis úgy gondolta: nincs már sok lehetősége.

Azonban ez a lelki élmény sem szakasztottá el őt Istentől, sőt inkább Isten igazságának mélyebb ismeretére vezette. Amikor saját erejét teljesen kimerítette, Isten közbelépett. Pál nem mondja, hogy ez a megtapasztalás azzal bíztatta, hogy Isten mindig ki fogja őt menteni a bajból. Inkább azt tanulta meg belőle, hogy mindig bízzon Istenben akár viharos és göröngyös, akár sima és könnyű az élete.

Ez egy kinyilatkoztatás és felszabadító gondolat volt számomra: az élet legkeményebb megpróbáltatásai által mélyebb bepillantást nyerhetek Isten természetébe. Amikor az én saját erőforrásaim is kimerülnek — mint Pál érezte — és biztos kudarc áll előttem, Istennek van megoldása számomra. Saját elképzeléseim teljesen helytelenek lehetnek, de Isten még nem mondta ki az utolsó szót. Amikor azt hiszem, hogy mindennek vége, egyszerre ráébredek arra, hogy Isten velem van.

IMÁDKOZZUNK: Amikar körülvesznek az élet feszültségei, szabadíts meg minket, Ó, Istenünk, attól a gondolattól, hogy végünk van. Nyisd meg szemeinket, hogy meglássunk Téged. Ámen.

— Isten minden küzdelmünkben ajánl lehetőséget. —

Iwamoto Edward T. (Washington)

SZERDA, ÁPRILIS 27. — Olvassuk: 2 Kor. 1:3-11.

60