Csendes Percek, 1988 (36. évfolyam, 2-3. szám)

1988-03-01 / 2. szám

HÉTFŐ MÁRCIUS 21. — Olvassuk: Zsoltár 121.

„Nyomorúságomban az Úrhoz kiélték és meghallgatott engem.” (Zsolt. 120:1)

Az Andesekben a sí-felvonó tetejéről el lehet látni igen messzire. Izgalmas és lenyűgöző látvány oly közel lenni a „világ tetejéhez” és nézni a lábunknál elterülő teremtett világot. De ezen a napon ez a hely, minden varázsa ellenére, lehangoló volt számomra.

San Carlos de Barilocheban, Argentínában voltunk. Utazásunkat semmiképpen nem nevezhettük szórakoztató kirándulásnak. A Misszió Bizottság küldte családunkat erre a távoli helyre, mégpedig azért, hogy megvédjen.

Ilyenképpen helyeztek minket biztonságba, a terrorizmus veszélyei elől, amelyek fenyegetőleg lebegtek felettünk missziós szolgálatunk központjában, az uruguayi Montevideoban.

Ezekben az időkben nagy szükségét éreztem annak, hogy megtapasztaljam Isten istenségének mindenre kiható voltát, azt, hogy Ő Ura minden jövésünknek és menésünknek.

Isten eddig mindig gondoskodott biztonságos lakóhelyről, ahol bevárhattuk az újabb világos útmutatást, amely következő szolgálatunkat volt hívatva kijelölni. Most arra szólított fel ez az Isten, hogy várjunk türelmesen és dolgozzuk át magunkat a lehetőségek kissé ködös, világosan nem látható részletein. Arra hívott fel, hogy bízzunk és maradjunk az Úr hűséges szolgái.

Ott a sí-felvonóban feljajdult szívemben a bizonytalanság: „Vajon honnan jön számunkra majd valami segítség?"

A Lélek bensőmben így válaszolt: „Az Úr megvéd minden gonosztól, Ő meg fogja tartani életed. Az Úr megőrzi a te kimeneteled és a te bejöveteled mostantól fogva mindörökre.”

IMÁDKOZZUNK: Köszönöm, Istenem, gyámolftó gondoskodásodat, hogy kézenfogva vezetsz ismert és ismeretlen veszélyek idején. Ámen.

— Minden körülmények közt csak Istenben bízhatunk. —

Shafer Bette (Florida)

23