Csendes Percek, 1987 (35. évfolyam, 5. szám)

1987-09-01 / 5. szám

SZOMBAT, OKTÓBER 24. —Olvassuk: Luk. 24:13-35.

„Nem hagylak titeket árvákul; eljövök tihozzátok.” (Ján. 14:18)

A múlt héten meghalt szeretett férjem. Mivel oly boldogok voltunk együtt, nem akartam vigasztalódni. Barátnőim, s a család vigasztalása elől is elzártam a szívem. Azért imádkoztam (rosszul), hogy bárcsak elbújhatnék valahová. Viszont a magányosság állandó fájdalma levert. A depresszió új és nehéz megtapasztalás volt. Ekkor Isten váratlan módon szólított meg. Szép „dáliám” befejezte virágzását. Levelei is elhervadtak. Meghalt. Aztán el is felejtkeztem róla. De egy nap íme...! Abból a csúnya, halottnak vélt gumóból új élet látszott támadni. Nyolc kövér rügyszemet találtam rajta. Nem lettek belőlük azok a tűzpiros virágok, de virágoztak. — Viszont engem tanítottak. Ha ez a virág új életet talált, én is találhatok. Nem omlott össze a világ. Krisztusom segítségével megtalálhatom az élet új módját szolgálatban. Belekapaszkodhatom az Ő ígéretében: „Nem hagylak titeket árvákul, más bibliafordítás szerint vigasztalás nélkül. — Sok szomorúságunk abból származik, mint a tanítványoké is, hogy azt gondoljuk minden, mindenki elhagyott. Pedig Jézus éppen ekkor jön közelebb hozzánk. „A világ nem lát engem, de ti megláttok.” „Én élek és ti is élni fogtok” — mondja. És Krisztus vigasza nem érzelmes szavakból áll, pozitív formát vesz: „Eljövök hozzátok.” Mikor az igazság „napja” felkél a szívben, minden megváltozik.

IMÁDKOZZUNK: Édes Istenem, segíts, hogy a Benned való remény űzze el életemből a megkötöző szomorúságot. Megvigasztalódva pedig, tudjam vigasztalni az elesetteket. Ámen.

— A szeretet soha nem hal meg. Kivirágzik, mikor mi nem is várjuk. —

Loraine Calder (Ontario, Canada)

56