Csendes Percek, 1987 (35. évfolyam, 5. szám)

1987-09-01 / 5. szám

VASÁRNAP, OKTÓBER 11. — Olvassuk: Lukács 11:1-4.

„Bocsásd meg nékünk a mi bűneinket, mert mi is megbocsátunk mindeneknek, aldk nékiink adósok.” (Lukács 11:4)

Néhány héttel ezelőtt abban a városban, ahol régebben laktam, egy lelkészt támadás ért otthonában. Őt és fiatal vendégét megverték, leányát megbecstelenítették. A támadás után a lelkész televízión nyilvánosan megbocsátott támadóinak. Kijelentette, hogy Isten nagy tettén, mit szívében elvégzett, még ö is csodálkozott. Azon tudniillik, hogy képes volt, hajlandó volt megbocsátani.

Angliában sok keresztyén adott hálát Istennek ennek az embernek a bizonyságtevéséért, én talán elsősorban. Ugyanis nem sokkal azelőtt én is abban a helyzetben voltam, hogy meg kellett bocsátanom egy gonosztevőnek, amiért ellopott az autómból pótolhatatlan személyi tárgyakat.

Hányszor voltunk mindannyian úgy, hogy nehéz volt megbocsátani? Pedig az Új Szövetség hangsúlyozza azt, hogy a megbocsátásnak elsőrangú fontossága van a keresztyén ember életében. Isten megbocsát a megtérő bűnösnek, nemcsak mert kegyelmes, hanem mert gyönyörködik a megbocsátásban. Vágyik a szíve rá, hogy levegye rólunk bűneink öltözetét és visszavigyen a Vele való közösségbe. S talán előbb megbocsátott, mint mi ki tudtuk volna mondani a bűnbánó szót.

Isten nem kívánja azt, hogy valami külső vagy belső kényszer alatt gyakoroljuk a megbocsátást. De, mint ahogy a szülők segítik gyermekeiket, hogy megtanuljanak járni, úgy segít Isten is minket, ha hajlandók vagyunk megpróbálni a megbocsátást.

IMÁDKOZZUNK: Uram, segíts hogy elfogadjam segítségedet, mikor szükségem van rá. Ámen.

— Isten próbál segíteni nehéz helyzetekben, mikor én nem látok megoldást. Pagden Jonathan (Yorkshire, Anglia)

43