Csendes Percek, 1987 (35. évfolyam, 5. szám)

1987-09-01 / 5. szám

VASÁRNAP, SZEPTEMBER 27. — Olvassuk: János 6:41-51.

„Én vagyok az életnek kenyere, aki hozzám jő meg nem éhezik, és aki hisz bennem meg nem szomjúhozik.” (Jn 6:35)

Jézus gyakran beszélt magáról földi életében hasonlatokban. Miután megelégített 5000 embert 5 kenyérrel és 2 hallal, azt mondja: „Én vagyok az életnek kenyere.” Hogy a kenyér milyen fontos a földi ember számára, mindenki tudta akkor is, és tudja ma is. Az is világos volt mindenki előtt és világos ma is, hogy ősszüleink engedetlenségének büntetéseként a kenyérhez csak fáradságos munkával lehet hozzájutni. Nem csoda hát, hogy az ingyen kenyér nagy csábítás volt mindig az ember számára. És mikor azt mondja Jézus: „Én vagyok az életnek kenyere”, a tömeg vágyva kéri: „Mindenkor add nekünk ezt a kenyeret.” Emlékeznek a mannára is, melyet csak szedni kellett a pusztában és enni. Jézus feltételt állít eléjük: „Nem éhezik és nem szomjúhozik soha „az", aki Hozzám jő, aki hisz Bennem.” A lélek vágya kielégül Jézusnál, és nem tér vissza újra. A lélek sebe meggyógyul örökre. Igen, Jézus a mennyből szállt alá, és magával hozta a mennyet a Benne hívők számára. Megnyitotta számukra az Atya szívét. Hozzá menni, Benne hinni tulajdonképpen azt jelenti, hogy mennyei eleségünk van és állandóan isszuk az élet-folyójának kristály-tiszta vizét, mely Isten és a Bárány trónjától ered. A hivő embernek nincs is vágya más táplálék és más ital után, mint Krisztus. Tőle mindent megkap, ami szükséges a földi és örökéletre. Jöjj hát Jézushoz, higgy Benne és élsz örökre!

IMÁDKOZZUNK: Uram, Jézus, köszönöm, hogy az élet kenyere lettél számomra; hogy hívtál Magadhoz. Ámen.

— Táplálod-e a lelkedet naponta, és mivel?

Daryl Fansler (Illinois)

29