Csendes Percek, 1987 (35. évfolyam, 5. szám)

1987-09-01 / 5. szám

MEGBOCSÁTÁS. — Más emberekhez való viszonyunkat időről-időre ki szoktuk így vagy úgy értékelni. És visszanézve ezekre az értékelésekre, gondolataink csüggedésre vezethetnek. Mi valahogy azt akarnánk, hogy baráti kapcsolataink hibátlanok, viszont-segítők legyenek. Azt szeretnénk, ha családi kapcsolódásaink szabadok lennének minden konfliktustól, azt szeretnénk, hogy jobban be tudjuk fogadni egymást kölcsönösen a szívünkbe. Hasonlóképpen vágyunk arra is, hogy munkatársi viszonyunk becsületes, egymást támogató legyen.

A meztelen igazság azonban az, hogy nem könnyű szeretetben viszonyulni egymáshoz, a másik emberhez. Félreértjük és megsértjük sokszor még azokat is, akikkel igazán törődni szeretnénk. Mi akkor a megoldás? A személyes viszonyulásnak szíve ma is és mindenkor: a megbocsátás.

Egymáshoz való viszonyulásunkban az igazi megbocsátásra törekvésünket táplálja Isten szeretetének, megbocsátásának naponkénti megtapasztalása. Ahogy kapjuk Isten megbocsátó szeretetének gyógyító erejét, aszerint tudjuk mi is adni a megbocsátást és fogadni azt mások részéről. Isten helyreállító kegyelme nélkül bezárva maradunk saját bűnös, védekező, magunkat mentő állapotunkban. Pedig gyógyulni és szeretetet tanulni csak megbocsátáson keresztül lehet. — Gyermekújságunkban nemrég a következő ima volt közölve: „Urunk, Te azt mondtad nekünk, hogy szeressük egymást, de a nap oly hosszú és együtt élni másokkal oly nehéz. Kicsi dolgok megzavarnak, és egymás idegeire megyünk. Türelmetlenek vagyunk, méregbe gurulunk, vitázunk. A vége az, hogy megbántunk valakit. Urunk, azt is mondtad nekünk, hogy bocsássunk meg egymásnak. Óh, milyen bölcs vagy Te! Mert mikor megbocsátunk egymásnak, szabaddá tesszük a másikat, hogy szeressen újra teljes szívével. Köszönjük, Urunk, hogy összehozol minket a Te nevedben, hogy gyógyítsunk és gyógyuljunk.” A megbocsátás mély jelentőségét megragadó erővel fejezi ki ez az ima. Imádkozó el ma!! 2 — Janica T. Grana