Csendes Percek, 1986 (34. évfolyam, 1-6. szám)

1986-01-01 / 1. szám

PÉNTEK, — FEBRUÁR 21. — Olvassuk: II.Kor.9:5-14 „Vesd a te kenyeredet a víz színére, mert sok nap múlva megtalálod.” (Préd. 11:1)

Első hallásra értelmetlenségnek tűnik, amit ez az Ige mond. Mert a vízbe vetett kenyér elázik és elmerül, — vagy ha nem, akkor csak idő kérdése, mikor viszik el a madarak. Nem tudom mi a véleményük, magyarázatuk erről az Igéről biblia-szakértőknek, tudós teológusoknak. — Én, a magam fiatal, talán együgyű eszével, úgy értem, hogy ha a szeretet törvénye úgy kívánja, add oda utolsó falat kenyered is, — ne félj az Úr Isten gondot visel reád. —

Ezt tapasztaltam meg saját életemben is. Tizennégy éves vagyok. Édesapámat elbocsátották állásából, — édesanyám már előzőleg a délamerikai Kolumbiában egy szegény gyerek támogatását vállalta. Havonta tíz dollárt küld neki. De mit csináljunk, amikor a tíz dollárra magunknak is nagy szükségünk van, hiszen nincs kereset, Dobjuk el magunktól utolsó fillérünk is? — Édesanyám mégis úgy döntött, hogy elküldi a tíz dollárt. — Utána hamarosan az történt, hogy barátaink állítottak be hozzánk, — ennivalót, — meg még száz dollárt is hoztak... Valósággá lett az ígéret: (Isten) ,,ád és megsokasítja vetésieket és megnöveli igazságotok gyümölcsét.” IMÁDKOZZUNK: Örökkévaló Isten, jó Atyánk, bocsásd meg, hogy kishitűek és önzőek vagyunk. Bocsásd meg, hogy a magunk sorsát másokénál fontosabbnak tartjuk. És áldj meg, a szerető áldozatkészség könnyelműségig menő leikével, hogy megtapasztaljuk gondviselő kegyelmed gazdagságát. Ámen.

— Magunkat tesszük gazdagabbá, amivel másokat segítünk. — Jennifer Marie thomas (Dél-Karolina)

54