Csendes Percek, 1986 (34. évfolyam, 1-6. szám)

1986-01-01 / 1. szám

„És maga mellé vévén Pétert és Jakabot és Jánost, és kezde rettegni és gyötrődni és monda nékik: „szomorú az én lelkem mindhalálig.” (Márk 14:33-34)

Norma a rák-betegség utolsó stádiumában élt és tudta, hogy meg fog halni. Egyik kórházi látogatásom alkalmával teljesen összetört: „Tudom, hogy meg kell rövidesen halnom” — zokogta s szemét elöntötték, arcát végigpásztázták a könnyek: „Oly nagyon félek!” „Nem akarok meghalni!” Erősen kutatva agyamban megbékítő, nyugtató szavak után, azon vettem észre magamat, hogy Jézusról beszélek neki, amint a Getsemáné kertben készült a halálra. „Jézus sem kívánt meghalni” — mondottam. Neki is nehéz volt elfogadni a halál gondolatát és ő is azért imádkozott, hogy ha lehet, az Úr vegye el tőle a szenvedés keserű poharát. Ennek ellenére, mégis folytatta elrendelt útját Istenbe vetett hitben, és küldetését győzedelmesen betöltötte.” „Igen! Igaza van!” — tisztult ki Norma szeméből a könny. „Megpróbálok Jézusra gondolni — határozta el. Megnyugtat az a tudat, hogy egyszer ő is úgy érzett, mint én.” Azután imádkoztunk együtt s ügy látszott, megcsendesedett, béke szállt szívére.

Jó tudni, hogy Jézus is szenvedett és osztozik szenvedéseinkben, bánatunkban. Képes vigasztalni is minden időben és megerősíteni bennünket, önként vállalva szeretetből szenvedéseink terhét.

IMÁDKOZZUNK: Köszönjük, drága Mennyei Atyánk, hogy Jézust elküldted nekünk. Köszönjük, hogy minden gyengeségünket ő magára vette. Áldunk Téged a Jézus nevében. Ámen.

— Jézus akkor van legközelebb, amikor a legsebezhetőbbek vagyunk. — McMillan J. William (Skócia)

4o

SZOMBAT, FEBRUÁR 15. — Olvassuk: Márk 14:32-38