Csendes Percek, 1986 (34. évfolyam, 1-6. szám)

1986-01-01 / 1. szám

„És kivont engem a pusztulás gödréből, a sáros fertőből és sziklára állította fel lábamat, megerősítvén lépteimet.” (Zsolt 40:2)

Egy téli délután a trópusi eső úgy zuhogott mintha csak dézsából öntötték volna. Hatalmas, szeméttel és iszappal kevert vízáradat öntötte el a járdánkat egészen házunk küszöbéig. A nagy víztömeg valamiféle bokornak virágzó ágát sodorta magával. Ösztönszerűleg lehajoltam és kiemeltem a kis „utast” a vízből és fedett tornácunk egyik sarkában egy kevés iszapban elültettem.

Napok múltával egyedül, szomorúan üldögéltem otthonunkban karácsony estéjén. Hiányoztak feleségem és gyermekeim. Majd valamiért kimentem tornácunkra és ámulattal láttam, hogy a kis bokráról letépett galyacska, melyet kimentettem a szemetes iszapból, sárból és elültettem csodálatosan szép, virágában pompázó növénnyé indult.

Hányszor látunk hasonló változást az emberi lelkekben is. Férfiak és nők a bűn, nyomorúság és reménytelenség szennyes, sodró árjában vergődnek s aztán hirtelen kinyúlt utánuk egy drága, mentő kéz, az Úr Jézus szerető keze és ráhelyezte őket megváltó kegyelmének áldott, mentő sziklájára, ahol biztonságot, reményt és életcélt találnak. Ha te vagy ez, testvér, örvendj a zsoltáríróval!

IMÁDKOZZUNK: Dicsérünk Téged, Mennyei Édes Atyánk, hogy Te örök kősziklánkká lettél, ahol megnyugszunk, erőt és reménységet nyerünk a mi Megváltónk érdeméért. Ámen.

— Isten szerető szeme mindig rajtunk van. —

Walter antunes Braga (Brazília) 44

KEDD, FEBRUÁR 11. — Olvassuk: Zsolt. 40:1-10