Csendes Percek, 1986 (34. évfolyam, 1-6. szám)

1986-01-01 / 1. szám

HÉTFŐ, JANUÁR 27 — Olvassuk: I.Thessz.5:l-4.

„Vigasztaljátok azért egymást és építse egyik a másikat, amiképpen cselekszitek is.” (I.Thessalonika 5:11)

Elkerültél-e valakit azért, mert gyászolt és te nem tudtad mit mondjál neki? Én már elkerültem.

Azután reám sújtott le a tragédia. Fiam búskomorságba esett és annak egyik mély pontján öngyilkosságot követett el. Abban az időben egy baráti kézszorítás, egy néma ölelés többet jelentett nekem, mint keresett emberi szavak. Mégis néhány, szívből jött, őszinte szó is gyógyírként hatott fájó szívemre. Annak a tudata, hogy mások is készek voltak osztozni lelki gyötrelmeimben enyhítette szenvedésemet. Jól esett, amikor többen is mondták, hogy fiam Istennél van. Hiszem én is, hogy Krisztus vére elmosta bűneit. Ez erőt adott arra, hogy folytassam életemet.

Ama kínos idők óta sokat foglalkoztam hitem, lelki életem mélységének vizsgálásával. Közben én is írtam vigasztaló szavakat másoknak, akik hasonló veszteséget szenvedtek el. Nem akartam varázslatos szavakat mondani, inkább arra törekedtem hogy átvegyem valahogy mások terhét. „Vállaim sok esztendők viharában megedződtek, borulj reájok és-sírd ki magad” — írtam valakinek.

IMÁDKOZZUNK: Édes Istenünk! Köszönjük, hogy szenvedéseink között nem tartod távol magadat. Krisztusban veszteségeink és kínjaink árjában is hozzánk jöttél. Fogadjuk, hogy mi is szívesen fogunk részt venni mások bánatában. Ámen.

— Szavaimmal és cselekedeteimmel igyekezni fogok másokat vigasztalni. — Peoples Jessie (Vermont)

29