Csendes Percek, 1986 (34. évfolyam, 1-6. szám)

1986-01-01 / 1. szám

KEDD, JANUÁR 21. — Olvassuk: Máté 10:34-42. „Aki pedig csak egyetlen pohár friss vizet is ad inni egynek e kicsinyek közül, mert az tanítvány, bizony, mondom nektek, semmiképpen sem fogja elveszteni ju­talmát.” (Máté 10:42) Huszonkét éves leányom rákbetegség elleni kezelésben részesült a texasi Houston város kórházában, — ezeröt­száz kilométerre otthonától és barátaitól, férjemmel vele voltunk, és a kórjóslat (prognózis) miatt gyakran elcsüg­gedtünk. De csodálatos, hogy az otthonról jött telefon hívás, levelező-lap, vagy levél mennyire rögtön kiemelt csüggedésünkből. Mikor a kezelés után megint otthon voltunk, egyik ba­rátnőm azt mondta, hogy többször készült levelet írni, de félve megtorpant, nehogy valami helytelent írjon. Időnként én is belekerülök ilyen állapotba, amikor va­laki súlyos próba alatt áll. Félek, nehogy valamit helyte­lenül szóljak, vagy tegyek. De ilyenkor eszembe jut fé­lős barátnőm, és elindulok ahhoz, akinek reám szüksége van, és segítséget kínálok fel neki, vagy egy pár báto­rító szót szólok. A barátiam leveleiben, de még az idegenek által kül­dött levelekben sem találtam semmiféle „helytelen dol­got”. A szeretetnek azzal a lelkületével fogadtam, ami­vel ők írták és mindig hálás vagyok értük. IMÁDKOZZUNK: Urunk, adj bátorságot, hogy men­jünk a barátainkhoz, amikor bátorításra van szüksé­gük. Ne féljünk kimondani a szavakat, amiket te adsz nekünk, hogy velük megosszuk. Ámen. — Félénkségemet legyőzöm, hogy vigasztalást vi­gyek barátomnak, amikor arra szüksége van. — Bonnie Moore (Texas) 23

Next

/
Thumbnails
Contents