Csendes Percek, 1985 (33. évfolyam, 2-6. szám)

1985-03-01 / 2. szám

,,Azután mondta Isten: Hajtson a föld gyenge füvet, maghozó füvet, gyümölcsfát, amely gyümölcsöt hozzon.”

(I. Mózes 1:11)

A növények elhullajtják leveleiket össze. Tavasszal azonban a növényvilág újra éled és a későbbi évszakokban virágot és gyümölcsöt hoz. Úgy tetszik, mintha a fák és bokrok meghalnának, hogy aztán életre keljenek és teremjenek.

Nemrégiben meghalt egyik barátom. Ez a nő szerette a természetet. Ismerte az erdei utakat, tudta, hol sütkérezett a kígyó és hol voltak az ehető vad növények, bogyók. Egy nap, amint a tó felől jőve, fölfelé haladtunk a dombon, Istenről beszéltünk, ki az elmúlás és rom felett újra életet teremt.

Hiszem, hogy most Istennél van barátom. Amint e sorokat írom, hideg tél uralkodik abban az északi államban, amelyben lakott. Az erdei ösvényeket borító avaron — a hó még nem esett le — a fagyott levelek törékennyé váltak: a kígyó a földben, a hidegtől védetten téli álmát alussza: az ehető növények halotti barna színt öltöttek. Mégis, amiképpen a kígyó és növények élnek, bizonyosságom van afelől, hogy barátom lelke is él. Túl a természet beszédes példáin, nekünk Feltámadott Urunk is van, ki övéit nem hagyja a rothadásban.

IMÁDKOZZUNK: Uram, ne engedd, hogy valaha is — rohanó mindennapi életünk közepette —- megfeledkezzünk arról, hogy kik vagyunk és mivé leszünk, ha Tebenned bízunk. Ámen.

— Azok, akik ismerik Istent, hisznek Benne mindig élni fognak. — Osborn R. Dávid (Florida)

KEDD, MÁRCIUS 5. — Olvassuk: I. Mózes 1:1-13.

7