Csendes Percek, 1985 (33. évfolyam, 2-6. szám)

1985-07-01 / 4. szám

„Mert tudjuk, hogy ha e mi földi sátor-házunk elbomol, épületünk van Istentől, nem kézzel csinált, örökké való házunk a mennyben.” (2.Kor. 5:1) Néhány évvel ezelőtt elhunyt édesapám. Melegszívű ember volt. Akik ismerték, mind szerették és becsülték. Ott voltam halálos ágyánál, míg csak szíve utolsót nem dobbant. Aztán amint az elválás fájdalmával szívemben tekintettem le már mozdulatlan, de nekem mindörökké kedves alakjára, hirtelen úgy éreztem, mintha hályog szakadt volna le lelki szemeimről. Egyszerre meglát­tam, hogy ez itt nem az én örökké felejthetetlen édes­apám többé, csupán a porhüvelye. Drága lelke, mely éle­tében mindig szeretettel tárult ki embertársai felé, mely mindig azt kereste, hol tudna segíteni, mely együtt sírt a sírókkal és együtt örült az örülőkkel, elhagyta föl­di otthonát. Ahogy ott álltam, egyszerre valami csodá­latos öröm töltötte be a veszteségtől sajgó lelkemet, mert megértettem, hogy édesapám Krisztusunk szerető kar­jaiban sokkal élőbb személy, mint földi életében volt. Hálás vagyok, hogy Isten a fájdalmas eseményeket is arra tudja használni, hogy lelki szemeinket jobban meg­nyissa az isteni igazságra, arra, hogy van egy gyönyö­rűséges, örök mennyei hajlék, mit Isten kegyelme ké­szített a Benne hívőknek. A te szemed, Testvérem, hová tapad? Sátorházadra, vagy az elpusztíthatatlan mennyei hajlékra? IMÁDKOZZUNK: Drága Mennyei Atyánk! Hálát adunk Neked, hogy fájdalmainkban, bánatunkban a Te Igéd a menny örömével vígasztal bennünket, Ámen. — Ami örökkévaló, az nem ismer pusztulást. — Judy Caywood (Washington) 8 SZOMBAT, JÚLIUS 6. — Olvassuk: 2Kor.5:l-10.

Next

/
Thumbnails
Contents