Csendes Percek, 1983 (31. évfolyam, 1-5. szám)

1983-07-01 / 4. szám

HÉTFŐ, JÚLIUS 18. —Olvassuk: 2 Kor. 1:3-6.

„...Isten... Aki megvigasztal minket minden nyomorúságunkban, hogy mi is megvigasztalhassunk bármily nyomorúságba esteket...” (2 Kor. 1:3-4)

Mentőautóban voltam. A hordágyon fekve, nyitva tartottam a szemeimet. Az útszéli fák elsuhantak mellettünk. Még a bárány-felhőket is láttam. Itt-ott gyermekkacagást is hallottam, amint az üt szélén játszottak. Súlyos beteg létemre most minden kicsiség érdekelt.

Megpróbáltam kicsit oldalra fordulni, de nagyon fájt az oldalam is. Ahogy megmozdultam, a mellettem ülő fehérkabátos ápolónő felém hajolt, óvatosan megvizsgálta a vérnyomásomat, azután a szívem dobogását is. Még meg is magyarázta a különféle készülékek működését, amint a szívemet ellenőrizte.

Majd suttogó hangon megadta a nevét, és így szólt: „Ha nem tetszik kifogásolni, szeretnék pár szóval imádkozni magáért.” Azzal megragadta remegő kezemet, és szíve mélyéből buzgó könyörgést küldött fel a mennyek Urához énérettem.

Kimondhatatlanul jólesett. Milyen gyöngéd jóakarat! Mekkora szeretet! Minő felebaráti törődés!

A szeretetnek ez a kis megnyilvánulása megkönnyebbítette fájdalmamat. Megkérdeztem, hogy hol lakik és megígértem, hogy felgyógyulásom után hálás szívvel meglátogatom majd.

IMÁDKOZZUNK: Urunk, édes Atyánk! Milyen jó is egy kis mennyei vigasztalást nyerni. Milyen drága a Te kegyelmed! Köszönjük meleg gondoskodásodat, Jézusunk nevében, Ámen.

— Nehéz időkben szeretetre van szükségünk. —

Taylor Dániel (Oregon)

20